Néha minden akadályozza a forgalom egyenletes haladását. Egyesek cikáznak a sávok és autók között, kapkodásukkal a többiek biztonságos haladását is veszélyeztetve.

A másik véglet, aki annyira lassú, hogy képtelenség mögötte átjutni a zöld hullámon. Legszívesebben átszólnék neki: Félsz, hogy megérkezel? Persze nem teszem, csak bosszankodom. Érdekesek vagyunk mi emberek! Sokszor magunk sem tudjuk, mit akarunk igazán.

Régebben fontos része volt az életemnek az utazások és kirándulások tervezése. Már a készülődés is lelkesített. Új tájak, idegen utcák, másféle emberek csábítottak. Rugalmas és bevállalós utazó voltam. Nem tudom, mikor múlt el mindez.

Megyek én most is néha, nem gubóztam be. Csak már nem hajt a „még máshol lenni” vágya. Megszerettem az itthon csendjét. Nem untat. Kitölt. Élvezem a lassabb napokat, a saját ritmusomat. Azt hiszem, megérkeztem.

Az első gondolatom az volt, amikor az orrom alá dörgölték, hogy lusta vagyok menni, hogy – nem menekülök már! Meglepett ez a felismerés. Menekültem eleget az életemben. Elég volt. Megtanultam szembenézni az életemmel, a világgal, önmagammal.

Végre átjutottam a zöld lámpán is. A forgalom ma is kaotikus és kiszámíthatatlan volt, mégis célba értem.
Talán nem is a városban kellett átjutnom azon a zöld lámpán.