Csajos napot tartottunk, moziba mentünk. A beléptetésnél női magazinokat kaptunk ajándékba — igazi, nyomtatott lapokat. Meglepett, milyen jóleső érzés kézbe venni őket. Szinte el is felejtettem ezt az élményt. Régen a fodrásznál, orvosnál, fogorvosnál lapozgattuk ezeket várakozás közben. Ott hevertek az asztalon, hogy segítsenek eltölteni az időt, miközben valahogy mégis megállították egy pillanatra a rohanást.

A netes magazinok nekem nem ugyanezt adják. Talán bennem van a hiba, de amikor végre találok egy érdekes írást, rögtön rám ugranak a reklámok. Kattintgatok, próbálom eltüntetni őket, közben elveszítem a fonalat, a türelmemet is. A végén már nemcsak a hirdetéseket akarom bezárni, hanem magát az egész oldalt.

A divatmárkák világa sosem vonzott különösebben. Nem tudom számon tartani őket, és nem is akarom. Kéjes örömöt inkább az okoz, amikor a turkálóban összeválogatott ruháimhoz találok egy-egy különlegesebb, drágább kiegészítőt. Talán ezért is áll közel hozzám Andy alakja. A most látott filmben Miranda figurája is emberibbnek tűnt, kevésbé hidegnek és törtetőnek. Főleg a végén. Van valami felszabadító abban, amikor az ember már nem akar többnek látszani annál, aki valójában. Vállalja magát az erényeivel, hibáival együtt.

A film nőalakjai nagyon különböző kapcsolatokban élnek. Van, akinek társa van, másnak nincs. Van, aki biztonságos kapcsolatban él, és van, aki éppen széthullóban lévőben. Mégis feltűnt, mennyire hajlamos egyikük a saját értékét attól függővé tenni, szereti-e valaki, van-e mellette férfi. Mintha egyedül kevésbé számítana. Pedig önmagában is ügyes, talpraesett, öntudatos és bátor nő. Furcsa, mennyire mélyen belénk ivódott az a gondolat, hogy egy nő értékét még mindig gyakran a kapcsolati státusza igazolja vissza, nem pedig az, aki valójában.

A film egyik jelenetében felbukkan Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája. A festményről sok vita született már művészettörténeti szempontból, engem most mégis egyetlen apróság érintett meg igazán: a glóriák hiánya. Miranda kimond egy gondolatot: Jézus ugyanolyan ember volt, mint bárki más. Nem a ruhája, a vagyona vagy a társadalmi helyzete emelte mások fölé.

Talán ezért maradt bennem ez a film.
Mert a Prada mögött végül mégis az ember látszott.