Eszembe sem jutott már Dana Scully.
Az X-akták legendás ügynöke.

Pedig utólag már tudjuk: hatása volt.
Lányok és fiatal nők indultak el miatta tudományos pályák felé.
Nem hangosan. Nem látványosan.
De következményekkel.

Most vettem észre, mi hiányzik.

Évek óta keresem a közéletben – különösen a politikában – azokat a nőket, akik nem szerepelnek, hanem gondolkodnak.
Akik nem láthatóságra építenek, hanem tartásra.
Nem celebeket, nem gyorsan fogyó arcokat, hanem súlyt.

Mert ami most látszik, az nem egyensúly.
Hanem túlhajtott, ideges, önmagát ismétlő erőfitogtatás.

A patriarchális működés itt már nem rend, hanem reflex.
Győzni kell.
Fölébe kell nőni.
Le kell nyomni.

És közben egyre kevésbé számít, mi az igaz.

Időnként úgy hat a közélet, mint egy eldurvult játszótér.
Felnőtt férfiak, akik nem tanulták meg, hogy nem minden konfliktus ököllel oldódik meg.
Csak a tér lett nagyobb, a tét pedig súlyosabb.

És ennek ára van.

Amikor egy parlamenti megszólalásban a nő nem partner, hanem céltábla,
amikor a válasz nem érv, hanem fölényeskedés,
akkor az nem „stílus”.

Az minta.

És a minta működik.

Leszivárog.
Megjelenik az utcán, a munkahelyen, az otthonokban.
Hogy így lehet beszélni.
Így lehet kezelni.
Így lehet elhallgattatni.

A kérdés nem az, hogy hol vannak a nők.

Hanem az, hogy ebben a zajban van-e még tere a józan hangnak.

Mert nőként nem azt érzem, hogy hiányzik valami.
Hanem azt, hogy ami van, az túl sok – és rossz irányba húz.

Nem épít.
Felőröl.

És egyszer majd nem lesz mit újraépíteni.