Mind haladunk valamerre a legjobb tudásunk szerint. Élünk, ahogyan tudunk és képesek vagyunk. Igyekszünk az állandó változásban a magunk állandóságát megőrizni. Sokat okoskodok az önismeretről, mert szerintem az a legfontosabb. Most azonban a velem együtt haladókról olvastam egy tanítást. Nagyon megfogott ebben az írásban, hogy megértettem általa néhány hozzám közel álló szerepét a magaméban. Mindenkinek vannak olyan rokonai, barátai, ismerősei, akik általában nem helyezhetők semmilyen kategóriába, hol vannak, hol eltávolodnak. Időnként felemeljük őket, leporoljuk, összerakjuk, hogy legyen erejük menni tovább. Eltávolodnak, néha meg visszakapaszkodnak a hajónkra.

Szeretem tudni pontosan a miérteket, kutatom is és akarom, de van, amikor nem járok ebben sikerrel. Sírva, nevetve ostorozom magam, hogy „jaj, istenem, minek nekem ő, hisz olyan zavarodott és szétesett”? Az olvasott írás pedig az ilyesféle személyeket gyöngyszemhez hasonlítja. Maga a hasonlat hamarabb megtetszett, mint értettem volna a lényeget. Kellett egy jó nagy kávé, mire a hajnali derengésben a gondolataim is megvilágosultak.

Amikor támasza vagyok egy másik embernek, segítek a gyöngyszemét meglelni, vagy csak megmutatni, akkor én is csiszolódok. Segíteni és támasznak lenni, engem is felemel, fontos feladata van ennek a képességemnek. Kicsit hátrébb lépve és visszanézve, megláttam, milyen sokat is formált rajtam ez a kapcsolat.
Segít meglátni minden egyes alkalommal a magam esendőségét, múltbéli hibáit és fájdalmait. Amikor ezredszer is megvigasztalom, hogy „te vagy a legjobb”, „nézz a tükörbe, milyen jól nézel ki”, „büszke vagyok rád, hogy a munkádban ilyen fáradhatatlan vagy”, igazából magamhoz is beszélek. Megadom a másik embernek azt, mit nem kaptam meg, amikor jó lett volna. Egyes szituációkban energiavámpírnak érzem őt, de utána egy igazi „flow” érzés önt el, hogy mit tettem vele. Látom a szemében a keserűséget elűző megnyugvást, a sötét tekintetet felváltó ragyogást, és ez valami nagyon jó.

Kell, hogy legyenek, akik támogató hozzámállásukkal legyenek nekem! De pontosan ugyan ilyen fontos, hogy én is tudjak lenni másoknak „akkumulátor”, akivel feltöltekezhetnek! Az igazi, amikor úgy görgetem a magam gyöngyszemét, hogy a velem együtt haladókkal harmóniában vagyunk!