Kánikulai délután a városban. Lassan estébe hajlik, igyekszem a dolgomra, azután haza. Közlekedek, látok, várakozok. Nézem az embereket. Fura. Közben esik le a tantusz, fesztiválra gyűlik a troli és buszmegállóban a nép. Én kimaradok abból, nem is jutott eszembe azonnal, hová igyekeznek. Egy műszaki cikket kellett megvásárolnom, csupán azért merészkedtem ki a hűtött lakásból.

Az emberek pedig futkosnak, morognak, néha kiabálnak, tömény életundor az utca. Franciaországban most trendi lenne ez a kép, de nálunk már kiveri a biztosítékot. Náluk ugyanis, rossz ízlés jele a tökéletes smink és frizura. Most itt is sok ilyen van az utcán! Melltartót venni, szinte öngyilkosság. Így, estefelé a betonból is árad kíméletlenül a hő. Csak az előző gondolat miatt, francia nő akkor is lazán kezeli az utóbbi problémát, ha nem kínozza a meleg. Mint, ahogyan a körömcipőhöz sem ragaszkodnak, és a stílusukat a koruk sem változtatja meg.
Tele az utca lazán öltözött, papucsos és lapos cipős, kócos emberekkel. Nekem tetszik ez a franciás lazaság! Hónapok óta nem tettem fel sminket, és magas sarkú sem volt rajtam. Most divatosnak érezhetem magam. A fesztiválra igyekvők között különösen. Látom, sok a nagyon fiatal, de bulizós ruhában olyanokat is látok, akik már túl vannak az életük delén.
A francia nőkről az is eszembe jutott, hogy ők mindig mosolyognak. Elvből és hittel. Akkor is, ha nyakig ülnek a slamasztikában, mert a mosoly az élet mozgatója. Mi nem. Mi depressziós szemekkel meredünk magunk elé. Felkapjuk a vizet a legkisebb akadály miatt. Hamarabb felrúgunk valamit, valakit, mint kikerülnénk. Az igeragozás itt nem az igazán megfelelő, mert önmagamra ezt nem mondom. Csak a nagy magyar valóságra.
A boldog és elégedett emberek nem mennek ki az utcára? Fura hallgatni a közlekedőket. Egy kisgyerek hangosan kiabált a trolin, rögtön jöttek a hangos megjegyzések, mit csináljon a kölykével. Fiatalok a buliról beszélgettek, ki milyen hülye, hogy itta meg valaki hányását, hogyan kell belopni a piát, ami ott nagyon drága, és különben is rohadjanak meg. Elképzelem, milyen vidámak is lesznek majd egész éjjel!
Arról nem hallottam beszélgetést, hogy milyen jó, hogy apáék kicsöngették a borsos belépőket, milyen szuperek a fellépők, de szerencsés vagyok a csajommal, vagy milyen csinos a szerelésed. Mert éppen így is lehetne csevegni.

Vajon, mitől ébrednének fel az emberek, hogy észre vegyék a szép dolgokat is? Mivel lehetne felrázni a fásult tömegeket, hogy éljék végre az életüket, ne csak elszenvedjék? Nem végtelen az időnk, hogy mosolytalan pazaroljuk el a nagyobb részét értelmetlen szomorúságban!