A Wikipedia szerint: A boldogság pozitív érzelmekkel jellemezhető mentális állapot, amely a megelégedettségtől az egészen intenzív örömérzésig terjedhet.
Aztán életünk során megtanuljuk ennek szeletkéit is. Ha pedig elég pozitívan állunk önmagukhoz, akkor el is érjük.

Nekem itt kezdődött. Amikor fiatal felnőtt ként elkezdtem megismerni a valóságom. Nem panaszkodom, szép volt. Igazán meghatóan szép. Nem tudom ma már, hogy sok-sok buktatóval kísért felnövekedésem pozitív volta nekem vagy a szerencsének köszönhető. Igazán szép érzelmekkel, pozitív kapcsolatokkal és romantikával értem felnőtté.

https://www.youtube.com/watch?v=G-odyvcWIlE

Kedves-édes folytatás, ami adott már komoly ízelítőt a boldogság megéléséből. Talán az egyik legnagyobb hiba az életünk során, hogy kell megélni fájdalmakat, kudarcokat, hogy értékelni tudjuk azokat a cseppeket, pillanatokat, amelyek igazi boldogságot jelentenek. Nem elégszünk meg ezekkel, hanem hajszoljuk a permanens érzést. Hiába.

Az állandó és folyamatos boldogság érzés azonban nem következik be, mert még nem tudjuk, hogy az belülről jön. De elkezdjük tanulni. Már kaptunk elég gyomrost. Tudjuk, milyen a földindulás és égszakadás. Már szültünk és temettünk. Már adtunk és kaptunk. Már csiszolt rajtunk az élet, de még nem vagyunk elég briliánsak!

Tudod? A gyémánt. Már kezdjük megközelíteni. Csiszolt gyémánt. Ékszerbe alkalmas, hibátlan, különlegesen köszörült, ragyogó fényű ékkő. Mikor pedig megértjük a boldogság lényegét, akkor már tudjuk, hogy az nem a tökéletes, nem a legszebb, nem a legjobb. Végre megértjük, hogy a boldogság, ami a szívünkben születik és a lelkünkben él, az legfeljebb különleges. Nekünk. Egyszerűen csak van, és mi ünnepeljük a létezését. Amit csak úgy találtunk, amikor nem kerestünk. Ami semmit nem tesz értünk, csak van. Ha engedjük a szívünkben megszületni és engedjük a lelkünkben gyökeret verni. Mert a boldogságot hajszolni hiábavalóság!