Vajon mennyi flow kell az elégedettséghez? Mennyi siker, pénz, elismerés, kitüntetés, és ki tudja még micsoda? Mi is kell igazából? Miért mindig a külvilágban keressük ezeket? Mit várunk állandóan kívülről?

            Most csak a flow állapotot ragadtam meg, pedig ennél sokkal tágabb, amit gondolok. Csíkszentmihályi szerint a flow egy olyan átszellemült állapot, amelyet az öröm és boldogság érzése jellemez. Ez, és az egész ehhez kapcsolódó gondolatsor jellemzi a viszonyomat egyes élethelyzetekhez. De, kívülről, érkezik felém egy nyomás, hogy ez nem elég. Arra ösztönöznek, méressem meg magam. Nagyon kedves alkotótársam mondta nekem, hogy muszáj tudnia, értékes ember e, ezért igyekszik állandóan díjakat szerezni.

            Sőt! Keressem az állandó pályázgatást. Mindenféle oldalról tegyem ezt, mert csak az számít, ki milyen teljesítményre képes egyes helyzetekben. Aztán jönnek a kritikusok és megítélnek. Megmondják ki mennyit ér! Ők vajon mennyit érnek? A megmondók, az osztályozók, az ítélkezők. Hatalmas divatja lett ennek!

            Kell, hogy sok pénzed, nagy házad, menő kocsid legyen, különben nem vagy senki. Nem a magam akaratából hallgattam rádiót, buszon ültem és szólt. Jó a hallásom, tehát órákon át élvezhettem, hogy a műsorban hogyan kategorizálják a hallgatókat, annak alapján, milyen autójuk van. Buszon ültem, akkor a senki szint is magas lehet nekem.

            Sportoló gyerekeket szembesítenek az elért eredménnyel. Ha, kisfiam (kislányom), nem vagy dobogós, lehetőleg már a pólyában, akkor nem vagy senki. Kinyílik a bicska a zsebemben ezektől az ítéletektől! Ne azért csináljon a felnövekvő valamit, mert szereti, örömet okoz neki, hanem kizárólag a díjazásért.

             Apropó, a díjak! Hallatlanul lelombozó, mert gyakran ezek szörnyen szubjektívek. Művészeti alkotásoknál például.

            – Pályáztál? Hányat küldtél be?

            – Most nem, lemaradtam róla. Ez a téma nem érdekel, más köt le.

            – Huh, ez gáz! Mi lesz most veled? Nem jegyeznek, nem leszel benne a körben!

Külső szemlélőként azt látom, az alkotói közösségek egyívású tagokkal működnek. Képviselnek egy bizonyos gondolkodást, kizárják a másmilyeneket. Muszáj csatlakozni egy csoporthoz? Kötelező abban állandóan megméretni magam?

            Ebben az egész buliban kimarad a lényeg. Ami a magam flow élményét jelenti! Önmagamhoz képest kell fejlődnöm, a magam örömére dolgoznom, a megvalósításban megélnem a boldogságom. Mi köze a külső megítélésnek a személyes élményemhez?

            Nem akarok durva lenni, így nem könnyű körülírni a véleményem. Akik a megítélők és kritikusok, akik eldöntik az egyének mennyit érnek, akik kategorizálnak, azok vajon hol is állnak azon a bizonyos ranglistán?