Értékvesztett világban

Különös világban élünk.

Mondhatnám, hogy Márait idézem, de ma inkább a saját gondolataimnál maradok. Néha utolér a zaj, amit média néven ismerünk – a naponta adagolt, felfújt semmiségek. A mesterségesen gyártott népszerűség, a kirakatba tolt, gyengén teljesítő, de látványosan csomagolt „sztárok” világa. Mintha csak az számítana, ami harsány, ami botrányos, ami újabb bulvárcikket termel.

És mindez egy olyan országban történik, ahol világhírű tehetségek születtek. Ahol ma is születnek. Csendben, háttérben. Olykor pincékben zenélnek, kis színházakban játszanak, szűk közönség előtt énekelnek – és csodát teremtenek. Mégis úgy tűnik, mintha a valódi értékek folyamatosan kiszorulnának a képernyőkből, a híradásokból, a figyelemből.

Ez néha mélyen megérint. Dühít. Elszomorít. Vagy csak lemondóan legyintek.

Barátomat, aki különleges tehetséggel alkot, újra és újra noszogatom: merj kilépni a fényre! Mutasd meg magad! Mégis rendre elutasít. Megértem. Túl sok a példa arra, hogy aki nem harsány, azt elnyeli a csönd. És ott motoszkál bennem is a nagymamám tanácsa: „Ne dobálj gyöngyöt a disznók elé.” Később jött az élesebb változata is, erősebb szavakkal – talán épp azért, mert az igazság néha fáj.

De én mégis hiszem, hogy a tehetség nem magánügy.

A tehetséget ajándékba kapja az ember, és felelőssége van vele. Megmutatni. Használni. Örömet, felismerést, gyógyulást adni vele. Nem dughatjuk el, nem zárhatjuk fiókba, mert akkor cserbenhagyjuk azt, aki éhezik rá. Mert igenis éhezik rá a lélek – csak épp nem mindig tud róla.

Talán tényleg kisebb a hírértéke egy előadónak, ha „csak” tehetséges, és nem a magánéletével kelti a botrányt. De számomra mégis ez a valódi érték. Szerencsés vagyok, mert gyerekkoromban még kaptam belőle. Ha nem is otthonról, akkor az iskolából, a tanároktól, könyvtárakból, előadásokból. Olyan volt ez, mint a talaj, ahová jó mag hullhat. S ami nem akkor csírázott ki, az később mégis kihajtott.

Most kevesen jutnak ilyen táptalajhoz. Kevesen találnak rá a minőségre, és akikben benne rejlik az érték, azok közül is sokan visszahúzódnak. Fáj, hogy ez így van – nem is annyira miattuk, mint inkább miattunk, közösen. Mert nem mindegy, mivel tápláljuk a szellemet, az ízlést, a közösségi tudatot.

Minőségi táplálékból minőségi elmék születnek. A silányból közöny, zaj, és végül – elbutulás.

Nem jött meg a kedvem a televíziózáshoz, nem érdekel, ki kivel és hányszor, nem foglalkoztatnak a lesifotók, a trendi válások, az influenszerek napi drámái. Továbbra is a minőséget keresem. Nézem, hallgatom, látogatom. Jelenlétemmel támogatom, mert ez a legtöbb, amit tehetek.

És igen – szerencsés vagyok. A város, ahol élek, még mindig őrzi az értéket. Vannak helyek, ahol meghallhatom egy zongorista lelkét, egy versmondó rezdülését, egy festő látomását. Csak idő kell, hogy odaérjek. És figyelem.

Jó tudni, hogy ezek még léteznek. Hogy az elcsöndesedett értékek nem haltak meg – csak halkabb hangon szólnak. De aki figyel, az hallja.