Kánikula. Forró napok. Átlényegülök és inkább virradat előtt levegőzök kicsit. Élvezem. Érdekes felfedezések, melyek talán csak a hajnali hangulatban meglepőek. Óriási a különbség kerékpározáskor a hőérzetben. Meleg és hűvösebb szakaszokon száguldok át. Ahol sok a fa és a zöld, ott hűvös van. Aztán egy beton mezőn gurulok át, és itt meleg van.

Felemelő várni a virradatot. A felkelő napot és a kivilágosodást. Felemelő és kitisztítja az agyam is. A fejem egy ideje tele van felesleges gondolatokkal. Olyanokkal, amelyeket már rég el kellett volna engedni. De olyan szépek voltak, hogy nem engedtem meg magamnak. Kellett még egy kicsi a rózsaszín ködből. Tudtam, hogy mennie kell, csak halogattam. Pontosabban, megy minden a maga útján, csak éppen még nem akartam látni.

Megélni a dolgokat, történeteket, csodákat, nagyon fontos. Megadni a módját és nem csak lehajítani a földre. Ezt önmagamért teszem. A lelkem és a szívem kapott tőlem időt átöltözni. Tisztelem magam és a hozzám tartozó embereket is annyira, hogy nem csapongok ész nélkül. Szépen lassan és tisztelettel lépek tovább.

A Hold még magasan látható, amikor óvatosan elkezd kukucskálni a Nap. Nem bántják egymást. Az egyik lassan elhalványodik és a másik egymás után lövi ki a sugarait. Vannak pillanatok, amikor még a városban is teljes lesz a csend. A szellő és a madarak megdermednek néhány pillanatra, figyel a világ. Aztán lüktetni kezd az élet és minden halad tovább.

A hajnal lehűtötte a bőröm. A gyenge szellő felborzolta a hajam. Aztán megsimogat a reggel. Hevesebben dobog a szívem. A szemem rácsodálkozik a nappalra. Hazafelé tekerek és várom az első kávém illatát. Micit, aki már a terasz párkányán könyökölve nézegeti az ébredező forgalmat.