Én forgatom a sorsom kerekét.

Érdekes érzés. Felemelő, néha szomorkás, de leginkább elgondolkodtató.

Sokáig azt hittem, a sors kereke magától forog. Hol erre, hol arra visz, nekem pedig az a dolgom, hogy kapaszkodjam, és lehetőleg ne essek le róla.

Aztán egyszer csak rájöttem, hogy magam is megforgathatom.

És forgatom.

Terveim vannak, álmaim, elképzeléseim. Tanulok, alkotok, változtatok. Néha sikerül, néha nem. Olykor egészen meglepem magam azzal, mire vagyok még képes. Jó érzés. Kifejezetten élvezem.

Ami viszont különös, hogy nem mindenki örül velem.

Van, aki csodálkozik. Van, aki értetlenül néz, mások mintha gyanakodnának. Ugyan mit akarok én még? Miért nem jó nekem úgy, ahogy eddig volt? Miért kell folyton valami újat kitalálnom?

Én pedig legalább ilyen értetlenül nézek vissza.

Miért ne?

Miért volna természetesebb beleszürkülni a napokba, mint színeket keresni bennük? Miért volna bölcsebb lemondani valamiről, mint megpróbálni? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor az embernek már nem illik kíváncsinak lennie az életre?

Nem találom rá a választ.

Közben észrevétlenül változik körülöttem a társaság.

Vannak, akik már nem tartanak velem. Nem vesztünk össze, nem történt semmi különös. Egyszerűen másfelé fordultunk. Én mentem tovább, ők pedig maradtak. Vagy más utat választottak.

Néha hiányoznak.

Eszembe jut egy beszélgetés, egy nevetés, egy régi közös terv. Egy ember, akit szerettem, és akiben valaha annyi lehetőséget láttam. Elmerengek rajta, mi minden lehetett volna még.

Aztán arra gondolok, hogy talán csak én szerettem volna azt a sok mindent. Talán ő egészen mást akart.

Furcsa dolog ez.

Az ember nemcsak attól távolodhat el, akivel már nincs közös múltja, hanem attól is, akivel nincs közös jövője.

Nem gondolom, hogy mindenkinek úgy kell élnie, ahogyan én. Mégis nehezen értem, miért adják fel olyan sokan a kíváncsiságukat. Miért barátkoznak meg a keserűséggel, miért mondanak le önmaguk újabb és újabb lehetőségeiről?

Persze, lehet, hogy ők meg engem nem értenek.

Talán azt gondolják, nyughatatlan vagyok. Hogy mindig akarok valamit. Hogy soha nem elég az, ami van.

Pedig nekem sok minden elég.

Csak az életből szeretnék még sokat.

Nem feltétlenül éveket. Inkább tartalmat. Élményeket, gondolatokat, alkotást, szeretetet. A felfedezés örömét. Azt a jóleső meglepetést, amikor az ember rájön, hogy még mindig van benne valami, amiről eddig nem is tudott.

És ha ehhez néha el kell engednem valakit, hát elengedem.

Nem könnyedén. Nem közömbösen. Egy kis szomorúság mindig marad bennem. Néha visszanézek, és elmosolyodom azon, ami volt. Máskor eltűnődöm azon, ami lehetett volna.

De nem fordulok vissza.

Forgatom a sorsom kerekét.

És néha, amikor megállok egy pillanatra körülnézni, arra gondolok, milyen jó volna, ha többen örülnénk együtt annak, hogy még mindig van hová továbbmenni.