Te mit viszel magaddal? Mit olvasol nyaralás alatt?

Az idén eltaláltam az igazit. Mélissa Da Costa Az ég minden kékje című regénye úgy ragadott magával, hogy különös ízt adott az utazásnak is. Ha léteznek találkozások, amelyeket a sors könyvébe előre beírnak, akkor ez bizonyosan közéjük tartozik.

„A legnagyobb utazó az, aki képes volt legalább egyszer körbejárni önmagát.” (Marcel Proust)

Ezzel a könyvvel nekem most sikerült.

Nehéz lenne egyetlen gondolatát kiemelni, mert annyi rétege van. Szól nőről és férfiról, betegségről és elmúlásról, otthonról, szülői szeretetről, utazásról, személyiségfejlődésről, szerelemről. És talán még sok minden másról is, amit minden olvasó a saját életével egészít ki.

Ma mégis a nőt követném. A Nőt.

Azt, aki gyermekként szeretetben, családban nevelkedik, vagy éppen anya nélkül nő fel. Aki tanul, formálódik, hibázik, sérül, majd lassan megéli a maga női és asszonyi sorsát.

Ebben a regényben egymás mellett él az elkényeztetett nő, aki csak kapni akar, a zsarnoki anya, aki tulajdonának tekinti gyermekét, a szerető testvér, az idős asszony, aki élete alkonyán is képes gondoskodni, romantikusnak maradni, és azok a csupaszív emberek is, akik közösséget építenek, támaszt adnak, másokat emelnek.

Rám mégis az a nőalak hatott a legerősebben, aki anya nélkül nőtt fel, de bölcs apa mellett. Aki elviselte az anyaság legmélyebb fájdalmát, tudatosan vigyáz az életére, mégis minden odaadásával egy idegen férfi mellé áll, hogy elkísérje utolsó útján. Nemcsak elkíséri, hanem segít neki megőrizni azt, ami a végén talán a legfontosabb: az emberi méltóságot.

„Figyelj a jelekre!” – írja Paulo Coelho.

Figyelek.

Ez a regény most jel volt számomra. Nem arra, hogy megváltozzak, hanem arra, hogy maradjak hű ahhoz az úthoz, amelyen járok. Akkor is, ha nem mindenki érti. Akkor is, ha nem mindenki tartja jónak.

Mert a saját utunkat végül nem másoknak kell végigjárniuk. Hanem nekünk.