Kánikulában is megyek fodrászhoz, nem állhat meg az élet. Persze, ilyenkor minden lassabb. A nap is, én is, mások is. A fodrászatban is alig ül valaki. A manikűrös némán dolgozik, a vendége is hallgat.

A fodrász gondosan felkeni a festéket a hajamra, és közben arról mesél, hogy új vendége érkezik. Olyan, aki még sosem járt nála.

Abban a pillanatban kivágódik az ajtó, és berobban egy jó ötvenes hölgy. Félrehúzódom a festékes, kócos fejemmel, ő pedig elfoglalja a helyemet.

A kezében jegyzetfüzet van. Határozott mozdulattal fellapozza.

– Ahogyan a telefonban is mondtam, vágást kérek. Kézmeleg vízzel mossa meg a hajam! Balzsamot nem kérek, az csak zsírosít.

A szavai pattognak. Irányok, hosszúságok, centiméterek. Látom, nem csak én csodálkozom. A manikűrös és a vendége is felnéz.

– A frufrumból három centimétert vágjon. Pontosan. A pupillámig érjen! Itt pedig – és felránt egy tincset a feje tetején – pontosan hat centiméter hosszú legyen!

A fodrász láthatóan zavarban van. Hajat mos, fésül, vág. A vendég lehúzza a homlokába a haját, ellenőrzi, meddig ér.

– Innen még egy millimétert!

A jegyzetfüzetéből elővesz egy kis mérőpálcát, és gyors mozdulatokkal ellenőrzi a tincsek hosszát. A hat centimétert.

Mi pedig csak bámulunk, tátott szájjal. A manikűrös már nem is manikűröz. Szinte várjuk, mikor küldi el a fodrász.

Nem küldi.

A hölgy, az ötvenes vendég fizet, és távozik.

A fodrász lerogy egy székre, felém fordul, és csak ennyit mond:

– Bocsi... innom kell egy pohár vizet. Utána lemosom a fejed.