Ritkán találkozunk, évente általában kétszer. Az összetartó erő az iskolás évek. Nem mindenki jön el, hol többen vagyunk, hol kevesebben. Most emlékezünk arra, aki elhunyt, és már nincs velünk. És érdeklődünk arról is, aki betegsége miatt nem tud itt lenni.

Nehéz a találkozás örömét és a barátaink hiánya miatti szomorúságot összefésülni. Egy idő után kezdődik a terelés, és inkább banális dolgokról beszélünk, csak hogy visszajöjjön közénk az öröm.

Dicsérem a szép kertet, ahol ülünk.

– Szépen gondozzátok a kertetek, gyönyörű ez a pázsit!

– Józsi hetente nyírja, néha gyakrabban is. Nem bírom elviselni, ha már megnő. Azért csináltattuk ezt a drága fajtát, hogy mutasson. Nem tehetjük tönkre elhanyagolással!

Valóban, a pázsit különleges. Tömör, egy fűszál sem lóg ki a sorból, talpunk alatt pedig olyan, mintha puha paplan lenne.

Elrakjuk a zsebkendőinket, felélénkülünk, és a kert kapcsán a környezetünkre terelődik a szó. Mi mind hosszú utat jártunk be. Falusi lányok, akik aztán városba kerültek. Ott van még bennünk a vidéki gondolkodásmód, de hozzáidomultunk a városi élet elvárásaihoz.

A méhlegelőről vitázunk egyet. Kettéválik a társaság: vannak, akik nem tűrik a nyíratlan gyepet, mert számukra csak a gondozott, rövidre nyírt fű esztétikus, míg mások nem várnak el a környezetüktől ennyire erős gondozottságot.

Hazafelé tele a fejem gondolatokkal. Aztán fotókat kapok a lányomtól. Bécsben van. Városi képek, műemlékek és látnivalók. Közöttük egy kis utcakép méhlegelővel. Megállok egy pillanatra, és kinagyítom a telefonon.

Egy bájos, romantikus vadvirágos sáv a klasszikus, patinás házak tövében.

Úgy látszik, Bécsben a rendezetlenséget is szépen gondozzák.