Vannak történetek, amelyeket megélünk – a mieink. És vannak, amelyeket olvasunk, hallunk, látunk – másoké. De valahogy mégis hozzánk tapadnak. Mind formálnak. Építenek, megcsiszolnak. A könyvek lapjain, egy jól eljátszott jelenetben, egy film finom rezdülésében ott rejtőzik valami belőlünk – vagy valami, amivé válhatnánk.

Sokáig kísért egy mondat:
Megbánás nélkül élni, és határok nélkül szeretni.
Talán ez az, aminek valóban van értelme. Az egyetlen igazi kudarc az, amit meg sem próbáltunk. Minden más – tapasztalat. Ha már próbáltuk, ha vállaltuk, ha szívből tettük – akkor nem lehet vereség.

Hiszem, hogy az ember értékmérője nem a sikereinek száma, hanem az, hogyan viseli a veszteségeket. Már ha annak nevezi. Én ritkán teszem. Mert a kudarc szóval sokszor önmagunkat csökkentjük. Elfelejtünk tanulni belőle, ha elhisszük, hogy vesztettünk. Pedig minden nehézségből lehet lépcsőt rakni. A romokból is építhető út – előrefelé.

Az elmúlt napokban szembesültem az érett kor sajátos kérdéseivel. Egy baráti beszélgetésben, könyvben, filmekben – mindenhol ott volt a korosztályom hangja. Meglepett, mennyi életkedv és derű szólalt meg ezekben. Mert miközben sok fiatal már rég feladta, beásva magát saját lövészárkaiba, ezek az érettebb hangok újra és újra azt mondták: élni csak mozgásban lehet. Változásban.

Azt hiszem, a legnagyobb tévedés lehajtott fejjel járni. A cipőnk orrát bámulni, mikor a horizont hívna. A léböjtjeimen sokszor hallottam: emeld fel a fejed! Nézz messzebbre! Nem gőgre intettek, hanem tágabb látásra. Ez a tágasság az, ami megőriz.

A Marigold Hotel lakói is ezt tanították. Hogy mindig van tovább. Az élet nem zárul le, csak elfordul – másfelé bontja ki magát. Ha valami nem sikerült, az csupán azt jelenti: még nincs vége. Ez a gondolat napok óta velem van. Megnyugtat. Bátorít.

Szükségünk van az élményekre, a lélek-erősítő kikapcsolódásokra, amelyekből töltekezhetünk. A lehetőségek pedig ott vannak, mindig elénk sodródnak. Csak észre kell vennünk őket. Lehajolni értük, meghallani, mit súgnak. Mert nem véletlenül kerültek az utunkba. A nagy rendező pontosan tudja, mire van szükségünk ahhoz, hogy megőrizzük:
az életkedvet, az örömöt, önmagunkat.