Nagyon régen történt, hogy egy hétig beszélgethettem egy eszkimó asszonnyal. Egy dán házaspár világkörüli útja során megállt a tanyai szálláshelyemen, így ismerkedtünk meg. Különböző világok találkozása mindig különleges élmény, érdekes, néha mulatságos témák kerülnek elő. Az egyik kedvencem az európai házak mérete volt. A vendégek meglepő kérdéseket tettek fel, én meg, miközben válaszoltam, hirtelen szembesültem saját gyűjtögető hajlamommal.

Gondold csak végig: mennyi mindennel veszed körül magad. Megveszed, őrzöd, halmozod, egészen a végkimerülésig. De eszedbe jutott már, hogy mennyi élményt, utazást, felfedezést lehetne vásárolni abból a sok anyagi értékből? Vajon melyik hoz valódi boldogságot?

Ahogy teltek az évek, egyre kisebb lakásba költöztem. Praktikum és józan előrelátás vezérelt: legyen fenntartható, könnyen takarítható, jó elhelyezkedésű, közel a majdani szükségleteimhez. Ez az életszakasz komoly lomtalanítással járt. És ilyenkor gyakran eszembe jutott az a szelíd eszkimó nő, aki tudta, mennyi az elég.

A végén mindenki ugyanannyit visz magával, mint amennyivel érkezett: semmit. Tárgyakat, pénzt, vagyont nem lehet elcsomagolni. Ha valamivel több leszek, az a szívemben lakik majd, élmények, érzések, megélt pillanatok formájában. És ezek talán a legfontosabb dolgok.

Most lomtalanítok, újra és újra. Érvelek, vitázom, próbálok hatni józan ésszel, tapasztalattal. De hiába. Még a koszos üveglaphoz vagy névtelen fahulladékhoz is tíz körömmel ragaszkodunk. A szemetünket nem engedjük el, így a tisztaságot sem tudjuk megteremteni. És ha valaki ezt szóvá teszi? Hát mindig akad más, akire rá lehet fogni.

Pedig a rend – kívül és belül – felszabadító. A letisztult környezet nyugalmat ad. A rendben tartható otthon megkönnyíti a napokat. A kidobott lomokkal együtt elengedtem a múltam salakját is. Helyet csináltam az újnak. A szépnek. A jónak.

Mert a boldogságnak is tér kell.
Ahhoz, hogy beengedjük, előbb ki kell engednünk a felesleget.
Nem elég rendet rakni – el kell engedni.