Nagyon üdítő gyerekekkel időzni. Jó kedvre derít, felüdít, ad egy kis fiatalos lendületet. Tele vannak érzelemmel, egészséges tempóban élnek, vidám ötleteik vannak. Nekem az sem mellékes, hogy a vakáció miatt kaphatók egy kis ebéd utáni szundira. Csatlakozom én is ehhez. Apropó, ebéd! A gyerek miatt az étkezés is sokkal egészségesebb, nem akarom lazán megoldani, csak hogy legyen a gyomromban valami. Szóval, élvezem ezeket az életvidám napokat! Feltölt és fiatalít. Szívom magamba a végtelen szabadság, kitárulkozás, életszeretet mindenségét!

Az emberek nagy többsége már rég elfeledte, milyen gyereknek lenni. Álarcot visel, hogy ne láthassa senki, ki is ő valójában. Bebújik valami álruhába, és onnan köpköd kifelé. mert hiszi, a világ borzalom. Hiszi, mindenki csak őt akarja bántani, meglesni, kikutatni, szájára venni. Tagadhatatlan, van benne valami, sokan töltik az időt a külvilág kritizálásával! Szóval, felnövekedésünk után elfelejtünk igazán élni, mint a gyerekek, élvezni az életet, szabadnak lenni. Álcaruhánkból leskelődünk kifelé.
Jaj, de nem én! Ezt nem veszem magamra! Igazán szabad attól vagyok, hogy merem magam, a lemeztelenített arcom megmutatni! Nincs álarc, makeup, mű izé, és műszempilla, műkedvesség, műmosoly, semmi. Jó, nem fényezem magam, a hajam festem. Bevallom. Utánozom a fiatalkori hajszínem, mert idővel nagyon sötét lett. Nem ősz lett, hanem nagyon sötét barna.
Még ez is fokozható, mert vannak, akik az álarc alatt is álarcot hordanak. Amikor magányukban levetik az álruhát, akkor is marad még álarc. Nehogy az önnön szemükbe kelljen nézni a fogmosó tükörben. Nagyon megrendítő ez! A végtelen börtön, amibe bezárkóztak a világ elől.
Nagyon nehéz dolog ez, mert csupa feltételezés. Feltételezés, hogy a külvilág néz és figyel téged. Nem így van, azt teszel, amit akarsz, senkit sem érdekel! Azok a kritikus gondolatok csupán a te fejedben születnek és kelnek életre. Mindenki éli a maga életét és nem téged bámul.

A szabadság bennünk születik, nem függ senki mástól. Szabad akkor leszek, ha már elbírom és vállalom magam, mert az, hogy ki vagyok, kizárólag azon múlik, minek hiszem magam. Releváns, mások mit gondolnak!
Ismerek néhány ilyen rejtőzködőt, és nagyon megrendítő a tapasztalatom. Kedves, aranyos, jó emberek bújnak gonosz kis jelmezekbe, titkolják a fényes, szép lelküket, tehetséges valójukat! Teszik ezt abban a hitben, ha a többiek láthatnák őket szabadon, utálkoznának és megvetők lennének. Lehetetlen megmagyarázni ezt bárkinek, nem lehet meggyőzni a tévhitéről. Sajnálom mindig, hogy csak én látom, milyen jó és szép vagy az álarcod mögött, még te magad sem vagy erre képes!