Volt egyszer egy nagy-nagy fészek. Csinos és szépen berendezett. Télen jó meleg volt benne lakni, és nyáron kellemesen hűvös volt a levegője.

Madár nagyon szeretett itt lakni. Mindent úgy rendezett el, ahogy neki a legjobban tetszett. Senki sem nyúlhatott a tárgyaihoz, mert nem jött hozzá vendég. Be sem engedte volna. Sőt, ő sem ment sehová. Tett-vett, pakolgatott, rendet tartott. Evett, ha éhes volt, ivott, amikor megszomjazott. Ha a kedve úgy tartotta, letörölte a port. Volt olyan, amikor napokig semmit sem csinált. Máskor pedig hajnalban kelt és szorgoskodott.

Amikor kíváncsi lett a világra, leült a gépéhez és csőrével kopácsolt a billentyűkön. Köszönőlevelet írt a rókának, a medvét csak üdvözölte, behízelgő modorban kopogott a pávának, és jól megdorgálta a farkast. Mikor milyen kedve volt, úgy fogalmazta meg a leveleit.

Sötétebb napokon csak szomorú sorokat küldözgetett, vidámabbakon pedig derűs és vicces szavak jöttek ki a csőre alól. Hasonló válaszok is érkeztek. Híreket kapott a világról, olvashatott szép történeteket másokról, néha pedig a szomorúságukat osztották meg vele.

Voltak napok, amikor nem értett semmit. Nem tudta mi lehet a gond, csak mélázgatott a müzlije felett. Hiába hallgatta kedvenc podcast-jét, maradt a kedvetlenség. Csak a dibdob-dibidob lüktetett benne. Nem tudott szabadulni ettől a lüktetéstől. Dibdob-dibidob. Dibdob-dibidob. Dibdob-dibidob.

• Ki volt rossz? Ki bántott?

Nézett a monitorra és nem tudta, most éppen kinek is kopogja haragos betűit. Gondolkodás nélkül dörgött rá az egyikre. Mit számít melyik volt?

• Ki az, akinek nem tetszem? Ki nem olvasta vajon az üzenetem? Engem mindenki csak bánt!

Dohogott és mérgelődött. Így is hajtotta álomra fejét ilyenkor. A reggeli napsütés azonban legtöbbször, elmosta ezt a sötét hangulatot és inkább a piros pólóját húzta magára. Folytatta a napi rutint és ez megnyugtatta.

            Madár aztán egyszer az ablaka elé állt. A vastag és erős rácsok között kitekintett. A finom meleg dobogásból bámult kifelé. Nézte a szépen ívelt bordacsontokat, a rózsaszín szöveteket, a rubin vér áramlását követte szemével. Bepárásodott még a szemüvege is a látványtól. Ki akart menni, kívül akart lenni a rácsokon. Rázogatta a nagy és nehéz lakatot. Kereste a kulcsot.

• Vajon hová is tehettem?

Aztán egyszer csak eszébe jutott minden. A kulcsot bizony eldobta, jó messzire, hogy abból a jó kis fészekszívből soha ki se jöhessen.