Nagy figyelője és számontartója vagyok a jeleknek. Nem vagyok elvakult, nem gondolom, hogy a világegyetem reggeltől estig az én életem apró-cseprő ügyeivel foglalkozik. De sajnos az agyam mindent észrevesz. És ami még rosszabb: tudatosít is.
Veled történnek ilyenek?
Hogy éppen azok a dolgok gördülnek eléd, amelyektől szeretnél jó messzire kerülni.
Most, az elengedés heteiben – lassan már hónapjában – igyekszem magam mindennel elfoglalni, ami segít. Teszem a dolgom. Írok, dolgozom, rendezek, tervezek. Megyek előre, ahogy az embernek ilyenkor illik.
Erre minden második lépésnél belebotlom abba, amit nagy igyekezettel kerülgetek.
Bekapcsolom a gépet, és az jelenik meg, aminek már hetek óta nem kellene. Megismerek valakit, beszélgetni kezdünk, és néhány mondat után kiderül: van egy közös ismerősünk. Hát persze. Ki más?
Beülök valahová, társaságba kerülök, hallgatom a beszélgetést, és lám, egyszer csak miről kezdenek csacsogni?
Hát persze.
Néha már majdnem nevetek.
Mintha valaki odafönt – vagy odalent, vagy egyszerűen csak valahol a díszletek mögött – szórakozottan rendezgetné körülöttem a kellékeket.
– Ezt már elengedted?
– Igen.
– Biztos?
– Biztos.
– Akkor tessék, itt van még egyszer.
Szerencsére két lábbal állok a földön. Holmi kis göröngyök nem fordítanak vissza az úton. De azért elgondolkodom: mit akar ezzel a nagy rendező, az a bizonyos?
Tanítani?
Irányt mutatni?
Próbára tenni?
Vagy csak ellenőrzi, valóban komolyan gondolom-e, amit eldöntöttem?
Persze van ennél prózaibb magyarázat is. Talán semmiféle jel nincs. Talán az agyam emeli ki a tömegből mindazt, aminek jelentősége van számomra. Amit máskor észre sem vennék, arra most felkapom a fejem.
Lehet.
De nekem tetszik a nagy rendező gondolata.
Látom magam előtt, ahogy időnként elém gurít valamit a múltból, aztán hátradől, és figyel.
Na, Etelka?
Most mit csinálsz?
Én pedig mostanában egyre többször egyszerűen átlépem.
Mert talán nem minden jel azért érkezik, hogy kövessük.
Van, amelyik csak azért jön, hogy észrevegyük:
Már nem fordulunk utána.