Hárman utaztunk egy autóban. Három, nagyjából egykorú asszony, mögöttünk tekintélyes mennyiségű élettapasztalattal. Ha az éveinket összeadjuk, bőven kétszáz fölött járunk. Ennyi idő alatt már illik megtanulni valamit az életről. Ha mást nem, legalább azt, hogy nem minden úgy van, ahogyan annak idején elképzeltük.

Jókedvűen beszélgettünk. Szóba került az Isztambuli egyezmény is. Hogy mit tartalmaz, mit akar elérni, és miért vált ki annyi vitát egy olyan dokumentum, amelynek egyik alapvető célja a nők elleni erőszak megelőzése és az áldozatok védelme.

Nem tartottunk politikai gyűlést. Nem akartuk megváltani a világot. Egyszerűen beszélgettünk, ahogy három nő szokott, amikor már nem kell különösebben vigyáznia arra, mit gondolnak róla.

Mindhárman tudtunk volna mesélni az asszonyi helytállásról.

Én például három munkahelyen dolgoztam egyszerre, miközben gyerekeket neveltem, háztartást vezettem, és igyekeztem mindenütt megfelelni. Később a beteg férjemet ápoltam. Akkoriban nem sok időm maradt azon töprengeni, hogy igazságos-e a munkamegosztás. A mosatlan edények ugyanis nem voltak fogékonyak a társadalomkritikára.

Egyik útitársam a válása után szinte egyedül építette fel az életét. Aztán amikor volt férje súlyosan megbetegedett, és egymás után mindkét lábát elveszítette, ő lett az ápolója. A házasság véget ért, a gondoskodás nem. Úgy látszik, a válóperben a lelkiismeretet nem lehet különvagyonként elszámolni.

Harmadik társunk férje akkor távozott a házasságból, amikor a gyerekek már felnőttek. Búcsúzóul még egy igazán emlékezetes mondattal ajándékozta meg az asszonyt:

– Különben is csak sajnálatból vettelek el!

Ezen aztán jót nevettünk.

Micsoda férfiúi önfeláldozás! Évtizedeken át sajnálatból házasságban élni! Szinte emberfeletti teljesítmény. Remélhetőleg azóta sikerült kipihennie ezt a rendkívüli erkölcsi megterhelést.

A barátnőnk már mosolyogva mesélte. A mondat régen elveszítette fölötte a hatalmát. Ami egykor megalázásnak született, mára a férfi hiúságának kissé nevetséges emlékműve lett.

Nevettünk, és mentünk tovább.

Nem panaszkodtunk. Egyikünk sem kívánta visszacsinálni az életét. Volt abban öröm, szeretet, gyerekzsivaj, munka, siker, kudarc, minden, ami egy emberi életbe belefér.

Persze voltunk szépek is. Nem világszépek, de csinos, vonzó fiatal nők. A férjeink ezt természetesnek vették, és többnyire később is elvárták. A nő vigyázzon magára! Ne hízzon el, ne hanyagolja el a külsejét, legyen ápolt, csinos, kívánatos.

A férfi közben nyugodtan belenőhetett a kényelmes nadrágjába. Az ő pocakja tekintélyt sugárzott, az ő ősz haja bölcsességet, a ráncai pedig karaktert adtak az arcának.

A nő ráncosodik. A férfi érik.

Milyen érdekes, hogy a természet ugyanazt a folyamatot kétféle társadalmi megítéléssel ajándékozta meg!

Régi mondás, hogy a férfi legyen csak egy kicsivel szebb az ördögnél. A nőnek viszont ajánlatos legalább az angyalokkal versenyben maradnia.

Erről eszembe jutott egy idős férfiismerősünk.

Nemrég büszkén mutatta meg új barátnőjét. A fényképeken csinos, karcsú, fiatal nő áll mellette. Valóban szép párt választott magának.

Barátunk elégedetten sorolta a hölgy kivételes tulajdonságait.

Nem hord ékszert.

Nem szeret utazni.

Nem akar gyereket.

Vártam, hogy megtudjam, milyen ember. Szeret-e olvasni, van-e humora, miről beszélgetnek, miért jó együtt lenniük.

De a felsorolásból egyelőre leginkább az derült ki, hogy a hölgynek meglehetősen kedvezőek az üzemeltetési költségei.

Egy tehetős férfi életében ez kétségtelenül figyelemre méltó előny.

Ékszerre nem kell költeni, utazásra nem kell félretenni, gyerekneveléssel nem kell bajlódni. Ha a hölgy még a virágot sem szereti, akkor a kapcsolat szinte teljesen költségmentes.

Persze, lehet, hogy a fiatal nő valóban ilyen. Nem mindenki vágyik gyémántra, világ körüli útra vagy anyaságra. És az is lehet, hogy éppen az idős férfiban találta meg azt, amit másban nem.

Kívánom, hogy boldogok legyenek.

Csak egy apró történet jutott eszembe.

Barátunk egyszer megkért, írjak a nevében névnapi köszöntőt a kedvesének.

– Olyan aranyos velem! – indokolta.

Megírtam.

Azóta is töprengek, vajon a szerelem melyik szakaszában szokás kiszervezni a gyengédséget.

Mert a barátunkat régen ismerjük. Jó embernek tartjuk, de az ajándékozás nem tartozik az erősségei közé. Azt vallja, hogy őt önmagáért szeressék, ne a pénzéért.

Ezzel tökéletesen egyetértek.

Csak azt nem értem, miért olyan nehéz észrevenni, hogy a másik ember is ugyanerre vágyik.

Mert a szeretet nem attól lesz önzetlen, hogy nem kerül pénzbe. Egy figyelmes mondat, egy személyes gesztus, egy váratlan kedvesség nem a bankszámlát terheli. Legfeljebb a kényelmet.

Itt valahol megint az asszonyi sorsoknál járunk. Mi, nők, sokáig úgy tanultuk, hogy a jó feleség alkalmazkodik. Megért, elnéz, gondoskodik, megbocsát. Tudja, mikor kell hallgatni, mikor kell mosolyogni, mikor kell erősnek lenni.

Legyen önálló, de ne akaratos. Okos, de ne okoskodó. Szép, de ne hiú. Takarékos, de ne fösvény. Gondoskodó, de ne mártír. És ha mindezek után még marad egy kis ideje, lehetőleg legyen boldog is.

Nem könnyű mesterség jó asszonynak lenni.

Különösen, ha a követelményeket időnként olyanok fogalmazzák meg, akik saját magukkal szemben lényegesen elnézőbbek.

Persze, nem minden férfi ilyen. Nem minden nő önzetlen, türelmes, gondoskodó. Szerencsére az emberi jellem nem nemi kiváltság.

De valahogy a mi nemzedékünk nőinek mégis különösen sokszor jutott az a szerep, hogy összetartsák azt is, ami magától már régen szétesett volna.

És mi tettük.

Mert ezt láttuk az anyáinktól. Mert ezt várták tőlünk. Mert a szomszédasszony is így élt, a kolléganő is, a barátnő is.

Ha mindenki ugyanazt a terhet cipeli, egy idő után már nem is tűnik nehéznek. Csak természetesnek.

Aztán véget ért az utazás.

Elbúcsúztunk, mentünk a dolgunkra. Jó nap volt, kellemes beszélgetéssel, sok nevetéssel. Nem éreztem magam szomorúnak, még kevésbé haragosnak.

Otthon aztán elcsendesedett körülöttem minden.

És egyszer csak eszembe jutott a három történet.

A három munkahely. A beteg férj ápolása. A válás után is vállalt gondoskodás. A sajnálatból fenntartott házasság. A szépség, amelyet meg kellett őrizni. A türelem, amelyből soha nem lehetett elég.

Jaj, hát ez volt az életünk!

Nem három különös történetet meséltünk. Ugyanannak a régi rendnek három változatát.

Mi még nevettünk is rajta!

Elgondolkodtam, vajon miért nem kérdeztük meg annak idején, hogy mindez így igazságos-e. Miért volt elegendő magyarázat, hogy más asszonyoknak sem jutott könnyebb sors? Miért hittük, hogy amit mindenki természetesnek tart, annak valóban úgy is kell lennie?

Persze, könnyű most, ennyi év távlatából okosnak lenni. Az akkori önmagunknak nem volt birtokában mindaz a tapasztalat, amellyel ma ítélkezünk fölötte.

Nem szeretném megtagadni azt az asszonyt, aki voltam. Sokat dolgozott, sokat szeretett, olykor tévedett, máskor helyesen döntött. Tette, amit akkor a legjobbnak gondolt.

Csak ma már tudom, hogy a szeretet nem attól értékes, hogy mennyit szenvedünk érte.

És az önfeladás sem válik erénnyé pusztán attól, hogy nemzedékeken át annak neveztük.

Az Isztambuli egyezményről indult a beszélgetésünk. Egy nemzetközi megállapodásról, amelynek célja, hogy a nők biztonságosabban, méltóságban élhessenek.

Eszembe jutott, milyen jó volna egy másik, egészen egyszerű egyezmény is.

Két ember között.

Amelyben egyikük sem várja el a másiktól, hogy a szeretet bizonyítékaként lemondjon önmagáról.

Nem kellene hozzá aláírás, pecsét, tanú vagy jogi képviselő.

Csak két egyenrangú ember, akik nemcsak kapni, hanem adni is tudnak.

Mert mi, asszonyok, már megtanultuk, hogyan kell szeretni valakit önmagáért.

Most talán ideje volna megtapasztalnunk, milyen az, amikor bennünket is így szeretnek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

envelopephone-handsetcrossmenu linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram