Gyertyát gyújtok okkal és ok nélkül. Melegíti a lelkem. Megnyugtat. Békés hangulatot áraszt.

Megtanultam már a láng tulajdonságainak jelentését is. Ha ugye, szép egyenes a láng, nem hullámzik, csak mozdulatlan, akkor béke és nyugalom van, nem zavarja senki és semmi a békés estémet. Biztosan rendben mennek a dolgaim.

Aztán van, amikor hiába gyújtogatom, újra és újra elalszik. Nem ég le, később már meggyújtani sem sikerül. Hát, akkor valami baj van körülöttem. Gyenge és erőtlen, határozatlan vagyok. Kialudt a belső lángom is.

Amit nagyon utálok, az a feketén füstölő gyertya! Ismert fajtát vettem, a színét valamiért különösen megválasztottam. Erre hatalmas lánggal ég és feketén füstöl! Bebüdösíti a lakást és féltem a fehér mennyezetet, a függönyt a sötét füst miatt. Ártó lelkek vesznek ilyenkor körül. Rosszat akarnak, ártani nekem. Ez mindig csak később tudatosul bennem, mert először próbálom azt a fránya füstöt megszüntetni. Esetleg máshová teszem? Vagy másik tányérkát teszek alá? Nem használ semmi és kénytelen leszek kidobni a gyertyát.

Aztán előfordul az is, hogy a szépen égő gyertyám lángja egyszer csak meginog, kicsit csapkod ide-oda. Aztán végül mégis csak szépen kanyarodik a láng felfelé. Olyankor azt érzem, hogy van mellettem valaki, aki nem akar rosszat.
Olyan is történt már, hogy hangosan égett, sercegett és csapkodott vadul a láng. Kerestem a huzat forrását. Nem volt. Akkor sok akadályra, akadályozó személyekre kell számítanom. Megfontolom jobban a dolgaim.

Most néhány napig, nem figyelem a lángot. Inkább egy kicsit magamat figyelem, befelé fordulok. Esténként annyi mécsest gyújtok, ahány eltávozott szerettemre emlékezem. Már a kikészítés is kis szertartás. Igaz, nem csak ez az időszak az emlékezésé. Igaz, mindenkinek megvan a maga időszaka, amikor jobban, többet gondolok rá. De mégis, ezek azok a napok, amikor hangsúlyosabb. Szeretem az emlékezés pillanatait!