A szépsége fogott meg. Az eredeti, különleges mintája, a szőre minősége. Az egzotikus látvány után felvettem, megölelgettem, és olyan volt, mintha egy vattapamacsot simogatnék.

Egy ideje már gondolkoztam azon, hogy szeretnék egy cicát, de a megvalósítás érdekében egyetlen mozdulatot sem tettem. Aztán láss csodát: egy pillanat alatt elcsábultam.

Frici nem afféle városi alomban született. Egészséges, fitt vidéki cica, kiskamasz étvággyal és mozgásigénnyel.

Így aztán egész éjjel írtam, amíg ő aludt. Nappal ugyanis az egyik kezemmel kitartóan gépelek, a másikkal a macskajátékot rángatom, hogy Frici ne a billentyűzetre ugorjon. Mert ha odaugrik, alkot.

Ő is.

Csak sajnos az ő műveit nem mindig tudom visszavonni.

A csodás külső mögött ugyanis egy igazi gazfickó bújik meg. Ártatlan pofijával néz rám, hogy aztán egyetlen óvatlan pillanatban besurranjon a hálószobába, és bűzös halmot rakjon az ágyam közepére.

Egyelőre még nem sikerült elcsípnem azt a bizonyos pillanatot, amikor ezt megakadályozhatnám. Mosok rendületlenül, teregetek, pakolom a textileket, csukom az ajtókat, és igyekszem legalább egy gondolattal a macska előtt járni.

Eddig többnyire ő vezet.

Írok tehát, közben rángatom Fricinek a fonalgombolyagot, és azon elmélkedem, milyen gyarló teremtés is vagyok én.

Választhattam volna szófogadóbb, nyugodtabb, megalkuvóbb lakótársat magamnak. Olyat, aki békésen üldögél mellettem, tiszteletben tartja a munkaidőmet, az ágyneműmet és általában véve a magántulajdon intézményét.

De nem.

Nekem a szép kellett.

Az egzotikus.

A csábos.

A kiszámíthatatlan gazfickó.

Ahogy így elnézem Fricit, egyetlen dolog aggaszt.

Mintha ezt a választási szokásomat már ismerném valahonnan.