Különös az elme, és különös a szív. Miket őriz meg, és miket felejt el.

Ma reggel egy emlékkel ébredtem.

Negyvenegy évvel ezelőtt, ezen a napon született az angyalkám.

Emlékszem a szülőszobára, az orvosra és a szülésznőre. Arra is, hogy minden tiltás ellenére lemásztam a szülőágyról, hogy szóljak a férjemnek: el ne menjen, mindjárt világra hozom a babánkat.

A kisfiamat.

Aki csak három és fél évig lehetett velünk.

Kicsike életében több volt a fájdalom, mint a jó. Így aztán fogta magát, és az égbe ment.

Hogy angyala lehessen a családjának.

Negyvenegy év telt el attól a reggeltől.

Elfelejtettem azóta napokat, éveket, arcokat, mondatokat. Fontosnak hitt dolgokat, amelyekről kiderült, hogy mégsem voltak azok.

De arra a szülőszobára emlékszem.
Arra, hogy lemásztam az ágyról.
Arra, hogy azt akartam: az apja maradjon még, mert mindjárt megérkezik a fiunk.

Különös az elme, és különös a szív.

Annyi mindent elfelejt.

És van, amit soha.