Úgy, ahogyan tudok. Úgy, ahogyan vagyok.

Felébredek reggel, és a lábam előtt magasra nőtt a küszöb. Át kell lépnem. Kellene. De valahogy kifogyott belőlem a Photoshop. A mindig erős, bátor, tettre kész, külsőségekben is a magam jobbik változata.

Ma a gyengébb formám van rajtam.

Bámulom a küszöböt. A gyerek fegyelmezetlen, a család nyaralási frászban, a barátnő kiábrándultságban, a szerető szerethetetlen, a követés követhetetlen. Folytassam?

Nem. Ennyi éppen elég ahhoz, hogy az embernek kedve legyen visszabújni a takaró alá.

A magas küszöbön túl mégis ott vár a jelenem.

Átlépem, leülök a géphez. Vizes hajjal, krémtől ragacsosan, ócska pólóban. Iszogatom a finom kávémat, és írni kezdek.

Jelen vagyok.

Semmi több.