Az állatsimogatóban készült a fénykép. Mégis úgy érzem, valami egészen más történt. Nem tudom eldönteni, hogy az unokám simogatta meg a szarvast, vagy a szarvas simogatta meg őt. Van egy pillanat, amikor már nem számít, ki ad és ki kap. Csak a bizalom marad.

A legtöbb gyerek ilyenkor megsimogatja az állatot. A képen azonban összehajtja magát hozzá. A homlokuk majdnem összeér, két kezével körbefogja a fejét. Egy pillanat, amikor ketten, két élőlényként, szeretettel elfogadják egymást.

Szinte hallom a hangtalan párbeszédet:

– Jaj, de kedves vagy! Tetszel nekem.

A kép valójában nem arról szól, hogy egy kisfiú állatot simogat. Hanem arról, hogy néha az állatok simogatják meg az embert. Nem a kezükkel, hanem azzal a feltétel nélküli bizalommal, amellyel odafordulnak hozzá.

Eltűnik a hierarchia. Nem az látszik, hogy az ember megsimogatja az állatot. Nem birtoklás, nem kíváncsiság, nem etetés.

Hanem találkozás.

A kisfiú nem lehajol valamihez, ami alacsonyabb rendű. Inkább odaguggol valakihez. Az állat pedig nem tűri a simogatást, hanem elfogadja a közelséget.

Két élőlény találkozott. Az egyiknek patája volt, a másiknak tornacipője. A szeretetükön ez semmit sem változtatott.