Korán ébredtem. Nem azért, mert sok a dolgom, hanem megszokásból. Ahogy szinte minden nap. Kinyitottam az erkélyajtót, hadd süssön be a reggeli nap. A horizontot nem látom, magas házak szegélyezik az utcát, de ha kilépek és jobbra fordulok, az épületek között éppen a szemembe tűz a fény.

Átléptem a küszöböt és megbotlottam.

A földön virág hevert, cserepestől feldőlve, mellette a drótháló, amelyet tegnap hajtogattam a fali lámpára. Újabb próbálkozás a galambok ellen. Nyáron az erkély az otthonom legkedvesebb része a sok virággal, növénnyel, de élvezni alig tudom. Ez a városi madár minden reggel otthagyja maga után a nyomát. A lámpatesten éjszakázik, alatta pedig ott a friss kupac.

Dühös lettem.

Visszaállítottam a virágot, a dróthálót újra meghajlítottam, erősebbre, szorosabbra. Hátha most működik. Aztán térden állva vakargattam a megszáradt ürüléket a kőről, felmostam, öblítettem a rongyot, néztem az órát.

Kapkodva készülődtem tovább.

A lépcsőházban még a ruhámat igazgattam, fél vállal húztam fel a táskát, közben idegesen kitapogattam, nálam van-e minden irat. A troli nem vár meg. A következővel már elkések.

Kiléptem a házból, és szinte beleütköztem egy tollas gombolyagba.

Két madár vergődött a lépcső alatt. Tollak libegtek szanaszét a beton fölött, mintha valaki széthasított volna egy párnát. A ragadozó a galamb hátába kapaszkodott, csőrével tépte a nyakát. A galamb csapkodott, félrebillent fejjel próbált szabadulni.

A héja felül.
A galamb alul.

Olyan közel voltak, hogy szinte megérinthettem volna őket.

Toppantottam egyet. Reflexből. Talán szétrebbennek. Talán megmenekül az egyik. Talán csak ne lássam tovább.

A ragadozó felkapta a fejét. Sárga szeme egy pillanatra rám villant, de nem engedte el a zsákmányát.

A troli jutott eszembe.

Megfordultam és elindultam a megálló felé.

Mögöttem még hallottam a szárnyak csapkodását.