Felébredtem és koránnak hittem az időt. Nincs elég világos, talán aludnom kéne még. Kinéztem az ablakon, összefüggő, sötét felhő az égbolton. Reggel van már, csak borult az idő.

A szokásos lamentálás, mit vegyek fel? Az a fehér vászonnadrág nem jó választás. Felcsapom majd járás közben a sarat rá. Farmer és póló, mint legtöbbször.

Aztán a reggeli rutin közben túl melegnek találtam. Tettem-vettem, és a konyhaablakból észrevettem, hogy az égbolt másik irányból közel sem olyan sötét. Kis fényes foltokban átszűrődik a napfény. Lassan azokat a fránya felhőket nyugat felé fújja a szél.

Kicseréltem a ruhám, nem kell a meleg öltözet. A pillanatnyi látvány talán megijesztett, de mögötte ott a derű. Nem kell azonnal megrémülni, a rossz nem tart örökké.

Talán nem is az időjárást figyeltem az ablakból, hanem önmagamat. Mi emberek könnyen ítélkezünk. Kicsi bajból hatalmasat feltételezünk. Egy félmondatból sértődést, egy hallgatásból elutasítást, egy felhőből vihart jósolunk. Beöltözünk a rosszra, és aztán amikor fordul az idő, csodálkozunk, hogy miért lett annyira melegünk.

Pedig gyakran a nap már ott készülődik a felhők mögött. Csak türelmetlenek vagyunk kivárni, amíg előbújik. Furcsa, mennyivel világosabbnak látszik a világ, ha van kit hazavárni.