Csak áfonyáért álltam meg a piacon. Az egész család kedvence, ezért most többet veszek. A megszokott árusom előtt hosszú a sor. Kipróbált hely, a nála vásárolt gyümölcs mindig édes, frissen roppanós.

Kígyózik előtte a sor, én pedig türelmetlen vagyok. Továbbmegyek, és vásárolok egy másik kofánál, ahol kevesebbet kell várni.

Otthon megmosom, megkóstolom. El is fancsalodik a szám. Húzós, savanyú. Tanulok belőle: máskor nem itt veszem.

Csalódott vagyok, de ki bánja? Teszem tovább a dolgom.

Napok óta rágódom egy ötleten. Foglalkozom vele, tervezek, anyagot gyűjtök. Jeleztem a szakembernek, aki korábban már dolgozott nekem, hogy beszélnünk kellene. Válaszolt is, hogy majd hív, de nem tette. Rendben, akkor csörgök én.

Szabadkozik, aztán gyorsan a lényegre tér. Néhány kérdést tesz fel az elképzelésemmel kapcsolatban, majd sorolni kezdi, miért nem jó ötlet. Hosszan indokol. Néha közbeszólok, de újra és újra ugyanoda jutunk: szerinte ez nekem nem éri meg.

Érzem, ahogy megy fel bennem a pumpa.

Nem azt kérdeztem, hogyan nem lehet megcsinálni, hanem azt, hogyan lehet.

Ez a fajta problémamegoldás nem az én világom. Én megoldani akarok, nem elkerülni. A beszélgetést azzal zárjuk, hogy majd máskor visszatérünk rá.

Szaporább a pulzusom, forr bennem a tehetetlenség.

A konyhában egyszer csak eszembe jut az áfonya. Kiveszem a hűtőből, és nézem egy darabig. Savanyú.

Egy perc múlva már mosom a befőttesüvegeket, veszem elő a citromot, a cukrot és a lábast.

Dzsemet főzök belőle.

A savanyú áfonyából is lehet jó lekvár. Talán az ötletekkel is így van.