Nem nézek hátra, nem kedvelem a „bezzeg régen” kezdetű mondatokat. Attól még őrzök kedves emlékeket. Olyanokat, amelyek egy életre elkísérik az embert.

Ma mégis majdnem úgy kezdtem: bezzeg.

Történt ugyanis, hogy rendesen belezavarodtam az apró nyavalyáimba. Aprók, mert nem döntöttek ágynak. Nyavalyák, mert valami olyasmit sugallnak, hogy a test már nem ugyanaz, mint volt.

Sok évvel ezelőtt ilyenkor egyszerű volt a dolgom. Elmentem az orvoshoz. Nem ráncolta a homlokát akkor sem, ha nem életveszélyes tünettel állítottam be. Meghallgatott, mondott néhány józan mondatot, én pedig megnyugodva hazamentem.

Anyósom még olyan időkről mesélt, amikor az Elek doktor házhoz járt, és ha úgy adódott, fogat is húzott.

Az idő azonban telik. Hol itt fáj valami, hol ott jelentkezik egy újabb kellemetlenség. Mi pedig nem orvoshoz indulunk, hanem keresni kezdünk. Először a neten, aztán a közösségi oldalakon, végül a csodaszerek világában. Mire észbe kapunk, már háromféle táplálék kiegészítő és kétféle jó tanács verseng egymással a fejünkben.

Ma a gyógyszertárban ért a felismerés. A polcokon sorakozó dobozok láttán rájöttem, hogy a választék nem ugyanaz, mint a tudás. Hiába ígérnek csodát a reklámok, valakinek értenie is kell hozzá, mit szedünk, mire szedjük, és mivel nem volna szabad együtt szedni.

Mert a baj nem mindig abból származik, amit nem veszünk be. Néha abból, amit igen.

Hogy mi a megoldás? Nem tudom. Talán majd megkérdezem a mesterséges intelligenciát. Az legalább mindig ráér. Időpontot sem kell kérni hozzá.