Ha igazán meglátnának, talán nem lennék szerethető. Szívesen olvasok kortársakról, kortársaktól. Egyik friss élményem hallgatása közben hangzott el egy kifejezés: „befektetési ivadék”. Hosszú ideig bennem maradt. Most különösen, hisz hamarosan bemutatjuk az Anyaseb című kötetünket Szabó Kitti Kummuval. Két anyasebes nő közös munkáját.

Nem az lepett meg, aki mondta. Nem is az, ahogyan mondta. Maga a kifejezés ütött szíven.

„Önmagamért kellettem… vagy valami másért?”

A szókapcsolatban a gyerek hirtelen nem szeretett lény többé, hanem funkció. Eszköz. Meghosszabbítás. Valami, aminek meg kell térülnie.

Lehet, hogy soha senki nem mondta ki ezt nekem. Mégis ott maradhatott bennem valami régi érzés:
teljesítenem kell, hogy szeressenek;
ne legyek teher;
alkalmazkodnom kell;
azért fontos a létezésem, mert adok valamit.

És ettől egyszerre lettem dühös és szomorú.

Az anyasebes ember sokszor úgy él, mintha a szeretet mögött mindig volna egy apró, rejtett feltétel. Mintha a lét önmagában nem lenne elég. Mintha újra és újra bizonyítani kellene a maradás jogát.

A „befektetési ivadék” ezt a félelmet rántja elő.
Hidegen.
Szinte tárgyilagosan.

Talán ezért olyan nyugtalanító.

Ráadásul az ilyen sebeket hordozó ember makacsul őriz magában valami gyermeki tisztaságot is. Emiatt különösen fáj, amikor az emberi kapcsolatokat gazdasági vagy biológiai nyelvre fordítják le. A szeretetből mechanizmus lesz. A kötődésből kalkuláció.

A „befektetés” hideg szó.
Az „ivadék” még hidegebb.

Az egyik számol.
A másik lefokoz.

A kettő együtt olyan, mintha boncasztalra tennék az emberi kapcsolatokat, és lehántanának róluk mindent, ami gyengéd, esendő vagy szent.

Pedig a legfélelmetesebb benne talán mégsem maga a kegyetlenség.

Hanem a kiábrándultság.

Mert az ilyen mondatok mögött sokszor nem egyszerű rosszindulat áll, hanem csalódott hit. Valaki, aki valaha talán hitt a tisztább emberi működésben, aztán túl sok önzést, érzelmi zsarolást vagy szeretetnek álcázott birtoklást látott.

A cinizmus gyakran megsebzett idealizmus.

Ezért érzem azt, hogy ez a kifejezés végül nem rólam beszél igazán.

Hanem arról, aki kimondta.

Rólam csak annyit árul el, hol vannak még bennem az érzékeny pontok. Hol fáj még a feltétel nélküli szeretet hiánya. Hol él még bennem a gyerek, aki attól fél:
ha igazán meglátnák,
talán nem lenne szerethető.

És mégis…

Talán nem én fekszem azon a boncasztalon.
Talán ő.