Mindig van valami, ami cél, feladat, új és lelkesítő. Így aztán, mindig vannak új tapasztalatok, rádöbbenések és tanulságok. Képes vagyok még mindig meglepődni, annyi különleges út van!
Az egyik ok, nagyon sokat változtam az évek alatt, ami teljesen természetes. A másik, hogy az emberek általában, ismétlem, általában, érzelemmentes anonimitásban élnek. Írni, azt jelenti, kiteregetem a lelkem. Ebben nincs semmi eltúlzás, szennyes mutogatás, intim valóság kipletykálása, mégis nyílt megmutatkozás. Ettől sokat változott a nézőpontom is.
Ember vagyok, tele gyengeségekkel és hibákkal. Igyekszem mindezek ellenére szépen járni a magam útját. Tanultam is már eleget, hasznosítom a megszerzett tudást. Megtanultam a házas éveim alatt, hogy mi a dolgom, mire kell hazavárnom a családot, a férfit, mi az, amit láttatni kell, és mit kell a kötényem alá rejteni. Emlékszem azért nagy őszinte kitárulkozásokra, beszélgetésekre, néha a bili kiborítására is. Ma ez ismeretlen lett. Köröttem, a szűk családomon kívül, csupa anonim valóság! Pontosabban, őszinte és nyílt életről beszélnek, de a való az anonim.
Nő vagyok, az a gyenge és gyámolításra szoruló, aki egy öleléstől is már megváltja a világot. Megtanultam, hogy társas magányban milyen erősnek és keménynek lenni, mégis kitágult a pupillám a mára, amelyben megsokszorozódott az egyedül élők száma. Az is egyedül élő szerintem, aki ide-oda ingázik érzelmi síkon, hála a közösségi hálók lehetőségeinek. Együtt hálni valakivel, míg a másikkal ész nélkül csetel, az egy anonim valóság. Az semmi, sőt megalázó az összes résztvevőnek.
Az ember alapvetően társas lény, vágyik a törődésre és szeretetre. Ezt a részt nem is merem részletezni ebben az anonim valóságban. Megriaszt az embertelensége.
Ha mégis belemélyedek egy kicsit, nagyon nehéz szépen leírni a valóságot, mert ebben az anonim valóságban leggyakoribb az ítélkezés. Azok az emberek, kik névtelenségbe, vagy a közösségi háló arctalanságába bújnak, ítélkeznek. Bárhová odaköpik mocskos kritikáikat bátran és vakmerőn! Igaz, ha az utcán összefutnak az áldozatukkal, a nyakába borulva üdvözlik azt.
Kicsit cinikusra sikeredett írás, de talán így jobban megmutatkozik a mondanivalóm. Szerencsés vagyok, hogy van egy kis nem-anonim szigetem! A családom és a szűk környezetem őszinte és elfogadó. Ezért vagyok képes új és újabb feladatokhoz nyúlni, apró sikereket elérni és fejlődni! Rákérdezett egy barátom, pontosabban öniróniával megfogalmazta, mennyire sikertelennek érzi az életét. Mit válaszoljak neki? Mássz ki az anonim mocsárból, az érzelemmentes álságból, és akkor azonnal rád talál a sikered is! Ott van, lengeti a fehér zászlóját, csak nem látod a sok hazugság takarásában!