Jóban és rosszban

Amikor a baba elindul, sokat csetlik és botlik. Megüti magát, tétova, határozatlan, de mégis hajtja a tudásvágy. Ő is járni akar, mint a többi ember. Járni a saját útját! Később aztán már senki sem örömködik ezen, hogy „Jé, ez az ember jár!”! Természetes mindenki számára a járás képessége.

Vajon, miért nincs ez így más területeken is? Most éppen az önbizalom, a helyes önértékelés, melyen gondolkozom. Ugyanis, amíg komoly gödörben csücsültem, estem kétségbe, és rágtak nemtudások, mintha mindenki a barátom és támaszom akart volna lenni. Kéretlenül záporoztak a tanácsok, jöttek és látogattak, közös programokat szerveztek, támogattak. Jól esett, értékeltem, segített. Aztán természetesen átléptem a valóságon és magamra találtam.

Ezzel együtt pedig a fent említett valóság, mintha a feje tetejére állt volna. Természetesen, megvannak a velem született tökéletlenségeim, és nem fenékig tejfel az élet, csupán eligazodom benne és békémre leltem. A támogató környezetem pedig néha szinte ellenséges! Ha a kérdésére úgy válaszolok: Jól vagyok!  ̶  azonnal kinyílik némelyek zsebében a bicska. Ez baj? Ez sért téged? Miért?

A fájdalom megosztása nagyon sokat segít. Mintha megfeleztem volna, ha osztozik a baráti környezetem velem. Szeretném a jót és az örömet is megosztani, hogy sokszorozódjon! De a legtöbben arra már nem kíváncsiak! Nem érdekli. Gyanúsan néz rám. A boldogságunkkal magunkra maradunk. Sőt, visszahúzódunk, hogy ne okozzunk fájdalmat másoknak.

Természetesen, ahogy a járást sem felejtjük el, úgy az életvezetési dolgaink sem romlanak el attól, ha valakinek ez nem tetszik. De nekem azért fáj! Nem tudsz velem örülni? Miért? Adok belőle neked is! Boldogságot csak az tud adni, akinek van! Van. Adok!

Különösen meglepett most, hogy az aki naponta akar irányítani és vezetni, milyen mélyen megsértődik a békémen. Sajnálom. Nem fogok gödörbe ugrani, hogy legyen dolga és akarjon engem. Nélküle megyek tovább, ha a fényben nem igazodik el! Az értetlenség azért bennem marad.

Mindenki jó valamiben. Nem mindenben, hanem valamiben. Arra büszke vagyok. Ez már önhittség és arrogancia? Nem dicsérhetjük egymást? Lehet hiba a reális önértékelés? Ebben az álszent, álszerény világban bűn dicsérni? Hiszem, ha mindenki becsülné önmagát, sokkal szebb lenne ez a világ!