Valami megváltozott bennem.

Ezt onnan tudom, hogy mostanában már a lustálkodáshoz sincs elég energiám.

Pedig egész életemben tevékeny ember voltam. Ha nem akadt dolgom, kerestem. Ha találtam, csináltam mellé még hármat. A naptáramnak több elfoglaltsága volt, mint egy miniszterelnöknek, és ha véletlenül maradt egy szabad órám, azonnal gyanút fogtam, hogy valamit elfelejtettem.

Most meg itt vagyok.

Lefogytam jó néhány kilót. Az én termetemhez képest ez már tekintélyes mennyiség. Örülök is neki, csak azt nem értem, miért távozott a kilókkal együtt a szorgalmam is.

Lehetséges, hogy a zsírpárnáimban tároltam a tettvágyamat?

Ha így van, súlyos stratégiai hibát követtem el.

Mindenesetre mostanában különös napirend szerint élek.

Reggel felébredek. Ez már önmagában figyelemre méltó teljesítmény, tekintve, hogy éjszaka alig aludtam.

Megiszom a kávémat, teszek-veszek, elintézek ezt-azt, és egy darabig egészen meggyőzően alakítom a dolgos asszonyt.

Aztán egyszer csak elfáradok.

Hogy miben?

Ez az a kérdés, amelyre egyelőre nem találtam tudományosan megalapozott választ.

Talán a reggeli ébredés viselt meg. Vagy a rengeteg lehetőség, amelyet mérlegelnem kellett, mielőtt úgy döntöttem, hogy egyikkel sem élek.

Mert programot csinálhattam volna. Mehettem volna ide, oda, amoda. Találkozhattam volna emberekkel, sétálhattam volna, gyönyörködhettem volna a világban.

De nem.

Én a kanapét választottam.

A kanapé pedig hálás természet. Nem kérdez, nem sürget, nem támaszt elvárásokat. Még azt sem rója fel, ha délután kettőkor pizsamában keresem fel.

Egy ilyen kapcsolatot meg kell becsülni!

És mielőtt bárki félreértené, engem egyáltalán nem zavar az új, lusta énem. Kifejezetten kellemes társaság. Nem hajszol, nem követelőzik, és soha nem mondja, hogy ezt még ma feltétlenül meg kell csinálni.

Egyetlen hibája van.

Éjszaka nem hagy aludni.

Mert a délutáni szunyókálásnak van egy kellemetlen mellékhatása. Estére kipihenem magam.

Tíz órakor, amikor a tisztességes emberek álomra hajtják a fejüket, én hirtelen életre kelek.

Gondolataim támadnak. Terveim születnek. Eszembe jut minden, amit napközben elmulasztottam. Még dolgozni is lenne kedvem, ha nem volna olyan késő.

Éjfélkor már kifejezetten szellemi frissességnek örvendek. Hajnali egykor pedig olyan világmegváltó gondolataim támadnak, amelyekhez képest a nappali énem egy szobanövény.

Aztán reggel természetesen fáradt vagyok.

És kezdődik minden elölről.

Tulajdonképpen sikerült megalkotnom a tökéletesen működésképtelen napirendet.

Nappal azért alszom, mert éjszaka nem aludtam. Éjszaka azért nem alszom, mert nappal aludtam.

Logikailag hibátlan rendszer. Csak éppen élni ne kelljen benne!

Pedig ha dolgom akad, kutya bajom. Ha menni kell, megyek. Ha intézkedni kell, intézkedem. Ha valami érdekes történik, egy csapásra megszűnik a fáradtságom.

Úgy látszik, nem az energiám fogyott el, hanem a tennivalóim.

És most nem tudok mit kezdeni ezzel a nagy szabadsággal.

Eszembe jutott, hogy újra kötni kezdek.

Régen nagyon szerettem. Nem mintha mindig valami gyönyörűség került volna le a kötőtűimről. Akadtak alkotásaim, amelyeknél még a rendeltetés megállapítása is némi képzelőerőt igényelt.

De nem ez volt a fontos.

Szerettem a két kötőtű ritmusát, a fonal puhaságát, az ismétlődő mozdulatokat. Ahogy a kezem dolgozott, a gondolataim megpihentek.

Most is jó lenne.

Csak hát fonalat kellene venni. Sok fonalat. A fonal pedig pénzbe kerül.

És mit kössek?

Sálat? Sapkát? Pulóvert?

Hét unokám van. Ha mindegyiknek kötök valamit, az már kisebb ipari vállalkozás. Ráadásul nem biztos, hogy mind a heten örömmel fogadnák a nagymama újabb kézimunkás korszakát.

Magamnak is köthetnék, persze. Csakhogy most éppen azon fáradozom, hogy kisebb ruhákba férjek bele. Mire elkészülne egy pulóver, lehet, hogy már csak hálózsáknak lenne jó.

Aztán támadt egy egészen kiváló gondolatom.

Mi lenne, ha nem is akarnék semmi hasznosat kötni?

Csak kötögetnék. Egy gombolyagból. Ha elfogy a fonal, lebontom, és kezdem elölről.

Micsoda takarékos, környezetbarát, fenntartható tevékenység!

Igaz, a végeredmény mindig ugyanaz lenne: egy gombolyag fonal.

De hát nem kell minden munkának eredménnyel járnia!

Ez a felismerés annyira megnyugtatott, hogy le is dőltem egy kicsit.

És itt tartok most.

Egész életemben arra vágytam, hogy egyszer ne kelljen rohannom. Hogy legyen időm olvasni, gondolkodni, álmodozni, vagy egyszerűen csak nézni ki a fejemből.

Most végre van.

Csak éppen a nagy szabadságban néha azt sem tudom, mit kezdjek magammal.

Pedig talán nem is kellene kezdenem semmit.

Meg kellene tanulnom, hogy az üresjárat nem feltétlenül meghibásodás. Néha egyszerűen csak pihen a motor.

Elhatároztam hát, hogy holnaptól új életet kezdek.

Sétálok. Programot szervezek. Kötögetek. És ami a legfontosabb: nappal igyekszem ébren maradni, hogy éjszaka végre alhassak.

De most még lefekszem egy kicsit.

Elvégre ennyi elhatározás komoly szellemi munka.

És én attól is elfáradtam.