Ülök a buszon, kora reggel. Álmos vagyok, aludtam volna még, de a kötelességtudat erősebbnek bizonyult az ágy vonzásánál.

Mögöttem két úr beszélget. Nem hallgatózom, de a fülem működik. Sajnos kifogástalanul.

A társalgás egy nő körül forog. Pontosabban egy vén tyúk, egy hülye picsa és egy ostoba liba körül. Egy ideig azt hiszem, három különböző személyről van szó, de aztán kiderül, hogy mindhárom ugyanaz a szerencsétlen asszony.

Aki mellesleg az egyik urat eltartja.

Az úr szemmel láthatóan elégedett a helyzetével. A reggeli órához képest feltűnően jókedvű, és a szókincse is gazdag. Legalábbis ami a női nem megnevezéseit illeti.

Átülhetnék. De fáj a lábam, és különben is, ritkán adódik alkalom ilyen alapos nyelvészeti továbbképzésre.

Milyen gazdag is a magyar nyelv! Különösen akkor, ha nőkről beszélünk.

A fiatal nő lehet liba, pipi, bige, ribanc, csaj, nőci. Az idősebb tyúk, tehén, spiné, cafka, lotyó, szajha. A házasságban élő házisárkány. Aki pedig mindezek ellenére gondoskodik a családjáról, az nyilván megérdemli a megtisztelő elnevezéseket.

Micsoda választék!

És milyen érdekes, hogy az életkor előrehaladtával a nő a baromfiudvarból fokozatosan átkerül az istállóba.

Azon is eltűnődöm, vajon ezeknek az uraknak van-e édesanyjuk. Nagymamájuk, húguk, nővérük, lányuk. És ha van, vajon rájuk is ilyen választékos kifejezésekkel gondolnak?

Persze, a nők sem mindig angyalok. Az ő szájukból is kicsúszik olykor egy-egy keresetlen szó. De valahogy ritkábban hallok olyan társalgást, amelyben a férfiak megalázása ilyen gazdag szókinccsel, ilyen magától értetődő természetességgel történne.

És talán éppen ez a legnyugtalanítóbb. Nem is a szavak durvasága, hanem a közöny, amely körülveszi őket.

Senki nem fordul hátra. Senki nem szól. Az utasok ülnek, az urak beszélgetnek, a busz halad.

Valahol pedig egy asszony talán éppen reggelit készít annak az embernek, aki itt, a nyilvánosság előtt ilyen választékosan beszél róla. Lehet, hogy dolgozik helyette, ápolja, kiszolgálja. És közben még azt is megtanulta, hogy nem illik megsértődni.

A busz lassít. Megérkeztem.

Leszállok. Az urak maradnak, a társalgás folytatódik.

A szavaik azonban velem utaznak tovább.

Úgy látszik, a közbeszédnek nincs végállomása.