A tervezés, a tervek és a célok minden életszakaszban jelen kell legyenek. Legalábbis én ezt vallom. Hiszek abban, hogy ezek az életem motorjai. Hogy amíg van mit elképzelnem, megterveznem és megvalósítanom, addig van, ami előrevisz.

Egyszer majd biztosan leállok. Takaréklángra teszem magam, és csendesebbre fogom az életemet. De az nem most van.

Akkor sem, ha most éppen a határaimat feszegetem.

Keményfába vágtam a fejszémet, és bizony, sok türelmet, időt és energiát emészt fel, amit elhatároztam.

A technikai eszközök például sosem tartoztak az erősségeim közé. Én bizony nehezen szerelek össze bármit. Van, hogy már fejtetőre állva tanulmányozom az útmutató rajzait, és még akkor sem látom az egyenes utat. Most pedig olyan programok, alkalmazások használatát kell megtanulnom, amelyek alaposan próbára teszik a türelmemet.

De nem adom meg magam. Ha nem sikerül elsőre, nekifutok másodszor. Vagy tizedszer. Legfeljebb közben morgolódom egy kicsit.

A másik gyenge pontom a hiúságom. Vagy talán inkább az a makacs megfelelési kényszer, amelytől még mindig nem sikerült egészen megszabadulnom.

Videókat kell készítenem magamról, a munkámról, a gondolataimról. Olyan videókat, amelyeket aztán reményeim szerint nagyon sokan megnéznek.

Már a gondolat is fizikai fájdalom.

Elmondom egyszer. Aztán újra. Meg még egyszer. Felveszem, visszanézem, törlöm. Kezdem elölről. Hol a hangom idegen, hol az arcom nem tetszik, hol a mondat botlik meg. Ezerszer is elismétlem ugyanazt, és még mindig nem érzem elég jónak ahhoz, hogy kiadjam a kezemből.

Pedig tudom, hogy nem a tökéletességemet kellene megmutatnom. Hanem magamat.

Egy kis lazítás közben eszembe jutott a régi, fiatalabb önmagam.

Mert terveim és céljaim akkor is voltak. Álmaim is. Sokszor merészek, máskor egészen egyszerűek. Csak éppen a kitartásom nem volt elég erős ahhoz, hogy megvédjem őket.

A környezetem könnyen lebeszélt.

– Ugyan már! Mit erőlködsz? Úgyis kevés vagy hozzá. Csak nevetségessé teszed magad!

Én pedig elhittem.

Sokáig elhittem.

Aztán egyszer valami megváltozott bennem. Nem lettem egyik napról a másikra bátrabb, okosabb vagy ügyesebb. Egyszerűen csak elindultam. Mentem a magam feje után, és elkezdtem építeni önmagamat.

Sokan meglepődtek.

Én pedig különös érzéssel figyeltem, hogy akinek a leginkább bíznia kellett volna bennem, az nem a sikeremet várta, hanem a bukásomra számított.

Azóta sok minden történt. Megtanultam, hogy nem minden biztatás őszinte, és nem minden kételkedés rosszindulatú. De azt is, hogy mások félelmeiből nem építhetem fel a saját életemet.

A veszni hagyott álmok és tervek ma is fájnak. Akkor is fájtak, amikor lemondtam róluk, és most is, amikor visszagondolok rájuk.

Vannak lehetőségek, amelyek nem térnek vissza. Vannak utak, amelyekre már nem léphetek rá. És vannak álmok, amelyeket annak idején a halálba sírtam. Azok pótolhatatlanok.

Sokáig azt hittem, a lemondás békességet teremt. Hogy ha engedek, ha nem erőltetem, ha mások kedvére teszek, akkor elkerülöm a csalódást, a kudarcot, a konfliktusokat.

Ma már tudom, hogy a feladásnak is ára van. Néha sokkal nagyobb, mint a kudarcnak.

Mert amikor lemondunk valamiről, amiben igazán hiszünk, nemcsak az álmunkat veszítjük el. Egy darabot önmagunkból is.

Ezért amikor elfáradok, amikor meginog a hitem, amikor úgy érzem, túl nehéz, amibe belefogtam, eszembe jutnak azok a régi, veszni hagyott álmaim.

És folytatom.

Nem azért, mert biztos vagyok a sikerben. Nem is azért, mert bizonyítani akarok bárkinek.

Hanem mert már tudom, hogy a kudarc fájdalmából fel lehet állni. De az önként feladott álmok hiánya néha egy életen át velünk marad.

Nem akarok több ilyen sebet ejteni magamon.

Ma már tudom, hogy az újratervezés nem feladás. Lehet másik utat választani, új módszereket keresni, megpihenni, és újra nekivágni. Nem kell mindenáron ragaszkodni ahhoz, ami már nem vezet sehová.

De nem elindulni, mert félünk a kudarctól? Félbehagyni valamit, amiben hiszünk, mert mások szerint úgysem sikerülhet?

Az egészen más.

A feladás néha észrevétlenül rombol. Először csak egy tervről mondunk le, aztán egy álomról, végül már a saját képességeinkben sem hiszünk. Megtanulunk kevesebbet akarni, kevesebbet remélni, kevesebbet várni önmagunktól. És közben lassan elsorvad bennünk valami, ami élni szeretne.

Amikor most elfáradok, amikor meginog a hitem, arra gondolok, hogy semmi ez a sok erőfeszítés ahhoz a fájdalomhoz képest, amit a veszni hagyott álmaim okoztak.

Nem tudom, sikerül-e minden, amit elterveztem. Talán nem. Lehet, hogy újra kell terveznem, más utakat kell keresnem, és néhány elképzelésemtől búcsút is kell vennem.

De többé nem szeretném összetéveszteni a kudarc lehetőségét a saját alkalmatlanságommal.

Mert a kudarc megsebezhet.

De ha félelemből lemondok önmagamról, az megnyomorítja a lelkemet.