„Ha a léleknek súlya van, vajon mennyit nyom egy életnyi szeretet, emlék és fájdalom?” (tőlem)

Tegnap egy férfival beszélgettem. Ez önmagában még nem volna különösebben említésre méltó esemény, hiszen előfordult már velem ilyesmi. Ráadásul dolgoztunk. Ő a webshopomat készítette, én pedig igyekeztem úgy tenni, mintha pontosan érteném, mi történik a képernyőn.

Közben szóba került az egészség.

Beszélgetőtársam elmesélte, hogy egyszer rosszul lett, kórházba került, és szívrendellenességet állapítottak meg nála. Eddig a történet nem különbözött sok másiktól, amit az életem során hallottam.

A folytatása azonban meglepett.

Ez a férfi ugyanis életmódot váltott. Nem csak úgy tessék-lássék, hogy mostantól kevesebb sót tesz a pörköltbe, és néha gyalog megy a garázsig. Hanem alaposan. Tudatosan. Felelősséget vállalt önmagáért, az egészségéért, a hátralévő éveiért.

Bevallom, elcsodálkoztam.

Hatvankilenc év alatt sokféle férfival találkoztam. Olyannal is, aki a szívére panaszkodva rágyújtott egy cigarettára, és olyannal is, aki a sörhasát büszkén viselte, mondván, hogy jó emberből sokat adnak. De olyan férfival, aki komolyan veszi a saját életben maradását, és ennek érdekében következetesen cselekszik, személyesen még nemigen akadt dolgom.

Persze, bizonyára sokan vannak. Csak eddig ügyesen elkerültük egymást.

Elgondolkodtam.

Mert én is éppen a testemmel alkudozom. Szeretném, ha könnyebben mozogna, ha engedelmesebben hajlana, ha nem kellene minden reggel külön tárgyalásokat folytatnom a térdemmel és a csípőmmel. És persze, szeretnék megszabadulni néhány kilótól is.

A mérleg azonban nem mutat különösebb együttműködési hajlandóságot.

Pedig igyekszem. Figyelek az étkezésre, mozgok, tornázom, és időnként olyan elszántan nézek a mérlegre, hogy annak már önmagában kalóriát kellene égetnie.

Ekkor jutott eszembe a lélek.

Mert mi van, ha rossz helyen keresem a túlsúlyt?

1907-ben egy Duncan MacDougall nevű amerikai orvos elhatározta, hogy megméri az emberi lelket. Haldokló betegeket helyezett mérlegre, és figyelte, mi történik a test súlyával a halál pillanatában. Egyik mérésénél körülbelül huszonegy grammos csökkenést tapasztalt.

Megszületett a legenda: a lélek súlya huszonegy gramm.

A tudomány később nem találta meggyőzőnek a kísérletet. Kevés volt a vizsgált beteg, pontatlanok a mérések, az eredmények pedig ellentmondásosak.

Engem azonban most nem a tudományos bizonyíték érdekel.

Hanem az a huszonegy gramm.

Mert ha valóban ennyi volna a lélek súlya, akkor felmerül bennem egy igen fontos kérdés: ez a mennyiség egész életünkre szól?

Vagy a lélek is gyarapodik?

Mert az enyém, kérem szépen, hatvankilenc éve táplálkozik!

Kapott már szeretetet, örömöt, csalódást, boldogságot, veszteséget. Tápláltam könyvekkel, zenével, utazásokkal, barátságokkal. Néha olyan élményeket nyeltem le, amelyeket még évek múlva sem sikerült megemésztenem. Máskor meg annyi boldogság ért, hogy napokig jóllakottan mosolyogtam.

És mindez hová lett?

Csak nem gondolja valaki, hogy nyomtalanul eltűnt?

Az én lelkem bizonyára szépen gyarapodott. Nem csodálkoznék, ha mára tekintélyes méreteket öltött volna. Lehet, hogy éppen ő okozza a súlytöbbletemet, én pedig ártatlanul sanyargatom a testemet.

Még szerencse, hogy a léleknek nincs külön ruhatára. Képzeljük csak el, mennyibe kerülne hatvankilenc évnyi lelki gyarapodás után újragomboltatni a kabátját!

De van ennek a dolognak egy komolyabb oldala is.

A testem az évek múlásával egyre gyakrabban emlékeztet a korára. Néha fáj, néha tiltakozik, máskor egyszerűen közli, hogy ő bizony ma nem hajlandó olyan könnyedén működni, mint húszévesen.

A lelkem viszont nem öregszik ugyanilyen módon.

Ő mintha éppen fordítva működne.

Amit a testem elveszít a rugalmasságából, azt a lelkem sokszor visszanyeri a tapasztalataiból. Egyre több mindenhez van türelme. Egyre kevesebb dologtól ijed meg. Tudja már, hogy a rossz napok elmúlnak, a csalódások túlélhetők, és egy-egy veszteség után is lehet új örömöket találni.

Nem lett sérthetetlen. De megtanult talpra állni.

Sőt, néha már engem is ő állít talpra.

Amikor reggel a térdem tiltakozik, a csípőm akadékoskodik, és a testem legszívesebben szabadságra menne, a lelkem rendszerint közbeszól:

– Na, kislány, azért ezt mégsem gondolhatod komolyan! Annyi dolgunk van!

És valóban.

Van még mit írnom, olvasnom, megtanulnom. Van még min nevetnem, van kit szeretnem. Vannak terveim, kíváncsiságaim, és időnként olyan ötleteim, amelyek hallatán a józan eszem is inkább félrenéz.

Tegnap egy férfitól azt tanultam, hogy az életben maradásért tudatosan tenni kell.

Ma pedig arra jutottam, hogy az én lelkem már régóta ezt teszi értem.

Megtart akkor is, amikor a testem gyengélkedik. Nem engedi, hogy az évek számából következtetéseket vonjak le a lehetőségeimre. És bár néha ő is elfárad, valahogy mindig talál magában még egy kis tartalékot.

Úgyhogy MacDougall doktorral volna némi vitatnivalóm.

Huszonegy gramm?

Ugyan már!

Az enyém ennyi év alatt biztosan jócskán meghízott.

És tudjátok, mit?

Ebből a súlytöbbletből egyetlen grammot sem szeretnék leadni.