A fák állva halnak meg – kivéve, ha előbb kivágják őket.
Ez a mondat nem magyaráz. Csak áll.
Mint egy cím egy darab elején, amelyről nem tudni, dráma lesz-e, szatíra vagy vígjáték. Attól függ, ki ül a nézőtéren. Attól is, ki áll a színpadon. És attól leginkább, ki meri végigjátszani.

Mint az élet.

Ugyanabban a történetben élünk, mégis mind más szerepet kapunk. Ami az egyiknek könnyed irónia, a másiknak nehéz sors. Ami az egyiknek bukás, a másiknak felszabadulás. Egyetlen jelenet, sok értelmezés. Egyetlen darab, sok igazság.

Az enyémben most szatíra fut.
Lehet, hogy kívülről drámának látszik.
Nem baj.

A fák állva halnak meg. Évgyűrűik csendben gyűlnek, vastagszik a törzsük, tanulják a szelet. Nem mind. Vannak fák, amelyek meghajolnak, a földig engedik magukat. Lefekszenek a vihar elé. Még élnek, de már korhadni kezdenek. Megengedik a rothadásnak, hogy elvégezze a dolgát, mielőtt a vég valóban megérkezne.

Ki mit bír.
Kinek mennyi ereje adatott.
Ki milyen életet választ magának.

Ha erdőgazda szemmel nézem, az állva halók a legszebbek. Egyenes törzs, messzire látó lombkorona. Nem alkudoznak a viharral. Nem felejtik el, hogy fák. Az utolsó pillanatig élnek, nem sietnek bele az avarba.

Az emberek között is vannak ilyenek.

Akik nem hajolnak meg elvtelenül, nem simulnak bele idegen formákba. Megélik az életet, nem hordják körbe panaszként. Az idő rajtuk nem rág, csak nyomot hagy. Öregségükben is világosak, könnyűek. Utánuk marad valami csendes ajándék: egy mozdulat, egy mondat, egy derűs emlék.

És vannak mások.

Akik jóval a vég előtt elfáradnak. Akiknek minden nehéz, minden sok, minden túl. Akik mellett már fiatalon is hideg van, mintha az elmúlás huzata járná körül őket. Nem marad utánuk űr, csak csöndes megkönnyebbülés.

Én nem szeretnék így elfáradni.

Állva szeretnék maradni.
Messzire látni.
Egyenes derékkal.
Hadd tanítson a szél.