A lehetőség kopogtat az ajtómon. Mindig. Állandóan és permanensen.” Ha a lehetőség nem kopogtat be hozzád, csinálj magadnak egy ajtót!” (Milton Berle) De, nem kell ezzel bajlódnom, mert kopogtat. Talán, néha nagyon halkan. Az én dolgom, észre venni, meglátni és élni vele.

Hittem sokáig a körülöttem élőknek, hogy a szerencse, meg a születés, meg a lottó, és a mit tudom én micsoda, de nem én. Nem én tehetek róla. Ez a gondolat bennem összekeveredik azzal, amikor a gyerek rossz és tagad. Nem én voltam! Pedig ez később már nem igaz. Később ez már csupán a tehetetlenségem eltagadása. Ez a könnyű út. Pontosabban, a zsákutca. Túl hamar vége van, és legfeljebb vissza tudok fordulni.

Az élet tele van lehetőségekkel. Ha jól vagyok hangolva, akkor ezeket meg is látom. Ha nem jó a rezgésem, lehangolódtam, akkor elmegyek mellettük. Tudom, ez egy nagyon nehéz része az életnek, mert sokat tanítgatom a hozzám közel állókat, és néha úgy néznek rám, mintha nem is magyarul beszélnék. Fura nekem, hogy ha én látom, akkor ők, a fiatalok, miért nem látják a sajátjukat? Bonyolult.

John Lennont idézhetem, mert nekem ilyet senki sem mondott. Viszont hiszem az ő hitét! „…anya azt mondta, a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem, megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: boldog. Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet.”Higgyétek el, ez nem egy ragacsos fikció, nem naivság és nem blabla. A sötét szemüveged miatt nem látod a lehetőségeket! Ha képes vagy a saját boldogságodra, akkor minden megtalál, amire szükséged van.

Na, jó! Nem minden! Nem lódítok. De, amire szükséged van, ami a tiéd, az rád talál. Nem azonnal és nem egyszerre, de megtalál. Természetesen tenned kell érte. Várni a sült galambot, az ostobaság. Nem repkednek sült galambok! Főleg nem, a szád felé! De a lehetőségek, igen. Figyelj és ne tétlenkedj!

Ne a tükörre haragudj! Azt kapod vissza, amit mutatsz! Neked kell változnod ahhoz, hogy a világ változzon körötted!