Változtam és változott az életem. Nagyon. Gyökeresen. A környezetem reakciója nagyon változatos. Vannak, akik nagyon sarkos véleményt fogalmaztak meg. Volt vélemény, amelyre meg én reagáltam sarkosan. Kezdem szokni az új karakterem és életmódom. Keresem benne magam. Önmagam.

Ma a délutáni szunyókálás kábulatában levittem a szemetet. Belesétáltam szerenádozó fiatalok tömegébe. A szemem kacagott és hullott a könnyem. Finnyáskodó barátaim! Én itt vagyok a helyemen! Itt tanárok élnek. Ez a tanári életszínvonal! Mi ezzel a baj?

Nagyon édes-aranyos helyzet! Kikerültem a gyerekeket a szemetemmel. Nem másztam át rajtuk, nem rongáltam a hangulatot. Élveztem a pillanatot! Régen voltam ennyire a helyemen. Nem néztem fel az erkélyre, hogy vajon ki könyököl ott. Ismerem-e a megjelenését? Felismerem-e ki ő? Ő most én vagyok. Az életem követ engem. Nagyon élveztem a perceket.

A társadalom néha nagyon kemény téglákat vág a fejünkhöz. Van, amikor a szűk környezetünk fogalmaz meg sarkos véleményt. Bármennyire erős az öntudatom, nem könnyű ezek mellett elmenni szótalan. Erre ma szembesültem azzal, itt vagyok a jó helyen! Itt él a tanár. Ez az, amire kvalifikálták az életszínvonalunk. Mi lehet akkor a kritika mögött?

Ha pedagógusként éltem az életem, akkor miért is kellene vagyonokat felmutatnom? Honnan is venném? Az én értékeim lélekben vannak! Én a szívemben halmoztam fel gyöngyöket! Különben meg mi is a siker? Mi is az érték? Ami számokban kifejezhető? Nekem ezek teljesen mást jelentenek!

Bárhová megyek, mindig összeakadok egy tanítvánnyal! Akik, ha meglátnak, boldogan üdvözölnek. Számon tartanak. Követnek. Segítenek. Mert én voltam az ő tanítója!

Tehát, kedves szomszédaim! Örülök, hogy itt vagytok. Örülök a szép szerenádotoknak! Köszönöm, hogy innen a szélről, hozzám is jutott a gyöngyeitekből!