Most a női olvasóknak írok, mert azt hiszem, ti fogtok érteni.

Holnap tanfolyamra megyek. Korán kelek, reggel sietnem kell, ezért már ma előkészítem a holmimat. Máskor is így teszek, ha kapkodós reggel vár rám. Hajlamos vagyok ugyanis ezt-azt itthon felejteni. Legutóbb például a tabletemet. Apróság. Csak éppen szükségem lett volna rá.

Szóval, turkálok a szekrényben. Mit vegyek fel? Legyen időjárásnak, helyzetnek, alkalomnak megfelelő. És lehetőleg nekem is.

Próbálgatok, válogatok, aztán egyszer csak leesik az állam. Majdnem a ruhák közé.

Ez most komoly?

Mérlegre is állok, mert a szememnek már nem hiszek. A mérleg viszont nem szokott udvariaskodni. És láss csodát! Rendesen lefogytam.

Egy ideje foglalkoztatott ez a dolog. Aztán már nem igazán koncentráltam rá. Minek? Úgysem sikerül. Legalábbis sokáig ezt gondoltam.

Csakhogy közben megváltozott minden. Új helyzet alakult ki, új gondolatokkal, új elhatározásokkal. Változni akartam, és tettem is érte. Nemcsak a kilóimmal kezdtem elszámolni, hanem egy-két más dologgal is.

Hogy mennyire eredményesen, arra nemrég kaptam egy egészen különös visszajelzést.

Az utcán elment mellettem valaki, aki nagyon is jól ismer. Szinte elbotlott bennem, mégsem vett észre. Nem ismert fel.

Pedig ott voltam. Teljes életnagyságban. Illetve, ez utóbbi már némi pontosításra szorul.

Most pedig itt állok a szekrény előtt, és döbbenten szemlélem a változásom súlyát. Pontosabban a súlycsökkenésemet.

A ruháim bővebbek, az arcom keskenyebb, a vonásaim finomabbak. A családi ebéden már mások is észrevették. Úgy látszik, csak nekem kellett még egy kis idő, hogy utolérjem önmagamat.

Mert nem csupán a ruhaméretem változott. Valahogy én is másképpen férek el a saját életemben.

És ez most nagyon jó érzés.

Nem kell tovább ezzel foglalkoznom.

Az átváltozás sikerült.