Ebben az évben talán ez volt az életemben a legsarkosabb, szeretet. Annyi minden történt, ami miatt állandóan ez tért vissza.

Naponta nézek szembe eseményekkel, amikor vagy magamnak, vagy másoknak kell ismételgetnem a fenti gondolatokat.

Amikor szeretnék egy baráttal jó kapcsolatot tartani, de nehéz, mert csak árt és bánt. Még önmagát sem tiszteli, akkor, hogyan követel szeretetet? Mondani és tettekkel igazolni az érzést, nem lehet egymással ellentmondásban.

Senki más életébe nem szólok bele! Nem minősítek, és nem kritizálok. Néha azonban szeretnék segíteni, hogy megtalálja a saját boldogságát! Egy hazug életben azonban nem lehet boldoggá lenni. Hazugságokra épített évtizedeket hogyan lehet jobbá tenni? Ma elkezdünk egymáshoz őszintén beszélni? Jaj! Szóljatok, ha kezditek! Messze futok onnan! Valami természeti csapás lehet, amikor elkezditek egymáshoz vagdosni az őszinteség bombáit. Nagyot fog szólni! Szeretném a barátaim boldognak látni, de nem tudom, egy hazug életet hogyan lehet megjavítani? Főleg, mert korunk miatt már nem is vagyunk erősek, védtelenné váltunk.

Nyíltan vállalni önmagunk, néha kusza és nevetséges. Gyermeki ártatlanságnak látszó. Együgyű és naiv látványt nyújthatok. De hosszú távon ez nagyon meghálálja önmagát! Azok vannak velem, akik így fogadnak el. Azok vannak velem, akikkel kölcsönösen tiszteljük és becsüljük egymást. Nincs sok barátom és kapcsolatom, de amik vannak, azok igazi mély érzelmeken alapuló bensőséges viszonyok.

Azt kapom vissza, amit adok! Néha megrendülök, meghatódok, hogy valóban megérdemlek e ennyi sok szeretetet? Súlyos beteg barátom kér tőlem elnézést, mert gondjaimban nem volt mellettem? Minden szava egy ölelés! Én is szeretlek téged barátom! Mosolyomban mindig van velem valaki, és könnyeimben mindig osztozik egy barát.

Szóval, elveszítek valakiket. Elveszítem őket, mert hazug életük sarában nem tudok velük lenni. Kívülről én nem tudok támaszt nyújtani a boldogságuk eléréséhez. Mert az már elveszett a hazugságok mocsarában!