Szerencsés vagyok, hogy összefutottunk. Túl gyakran találkozom mostanában azzal, hogy magyaráznom kell, miért jelent nekem örömet mindaz, amit más talán tehernek lát. Miért tud feltölteni a gyerekekkel, unokákkal töltött idő. Miért nem érzem úgy, hogy az anyaság elvett volna tőlem valamit abból, aki lehettem volna.

Most nem kellett magyaráznom semmit.

Nem kellett bizonygatnom, hogy lehet tartalmas, mozgalmas, sikeres életet élni úgy is, hogy közben sokszor volt gyerek a karunkban, aztán unoka az ölünkben. Hogy az ember lehet anya, nagymama, nő, utazó, kíváncsi, önálló, csinos, eleven — egyszerre. Nem egymás helyett.

Ő tudta. Én is tudtam.

Talán ezért volt olyan könnyű az a két óra.

Két idegen nő felszállt ugyanarra a buszra. Az egyik rossz irányba indult, a másik pedig otthon felejtette a jegyzetfüzetét. Ha nálam van, talán beletemetkezem az írásba, és észre sem veszem őt.

Nem osztottunk telefonszámot. Nem ígértük meg, hogy majd keressük egymást. A célállomáson elköszöntünk, és mentünk tovább a saját életünkbe.

Mégis kaptam tőle valamit.

Két órát, amelyben nem kellett másnak lennem, mint aki vagyok.

Lehet, hogy régen is jöttek szembe velem ilyen apró, derült égből hulló áldások. Csak siettem. Vagy máshová néztem.

Most már tudom: néha elég letenni a könyvet, kibámulni az ablakon, és hagyni, hogy megtörténjen velünk az élet.

A boldogság néha nem több ennél.

Két idegen nő egymás mellé ül egy buszon.