Mindig tanulunk valamit az életről. Mindig. Te is, én is. Vannak leckék, amelyeket gyorsan megértünk, másokat újra és újra elénk tesz az élet, amíg végleg bele nem vésődnek a gondolatainkba. Ha belegondolok, ez egyszerre megnyugtató és lelkesítő.

Eszembe jut egy régi kis tanítványom. Egy árulkodásnak tűnő helyzetben, komoly arccal ennyit mondott:

– Csak azért mondom el, hogy ne halj meg hülyén!

A mondatot nyilván felnőttektől tanulta, mégis annyira pontos volt a helyzetben, hogy azóta is velem maradt.

Az élet ugyanis valóban tanít. Néha egészen különös módon.

Én például azt tanultam meg az évek során, hogy nem mindenre kell reagálni. Nem úgy felülemelkedni, mint valami szent vagy megvilágosodott bölcs, hanem egyszerűen nem beleállni minden csatába.

Volt idő, amikor hatalmas energiákat fordítottam arra, hogy megvédjem magam. Meghúzzam a határaimat. Megmagyarázzam az igazamat. Megszerettessem magam azokkal is, akik nem akartak szeretni. Válaszoljak minden szóra, minden gesztusra, minden bántásra.

Ma már tudom, hogy sok minden nem rólam szól. Hanem arról, aki mondja, teszi vagy gondolja.

Nem dugom homokba a fejem. Nem leszek homokzsák sem, amelyre bárki kedvére mérheti az ütéseit. Egyszerűen elfogadom, hogy a másik azt érzi, amit érez. Azt látja, amit látni akar. Azt teszi, amit jónak gondol.

Azokkal neki van dolga.

Nekem pedig magammal.

Talán ez a felülemelkedés. Vagy talán a bölcsesség. Nem is tudom.

Csak azt tudom, hogy sokkal kevesebb energiám megy el olyan harcokra, amelyeket valójában soha nem is nyerhettem volna meg. És ahogy a kisfiú mondta egykor: nem szeretnék meghalni hülyén.