Olvastam valami okos olvasmányban, aztán ma előjött. Vannak dolgok a mindennapokban, amelyek méretüktől függetlenül megzavarnak. És ez elgondolkodtatott.

Hiszem, hogy eligazodom a saját világomban. Mégis. Egy örökség teljesen felkavart. Kerget valami, hogy rendezzem, oldjam meg, intézzem el. Örömtelenül, nyugtalanul, és főleg: hamar.

Miért kell mindennek olyan hamar rendben lennie?

Nagyon korán ráéreztem arra, miért jár szeretet, dicséret, nyugalom. Ha csendben vagyok, alkalmazkodom, segítek, nem ellenkezem, nem haragszom, nem kérek túl sokat.

Ezekből lassan szabályok lettek:

Ne okozz gondot! Ne terhelj másokat! Légy kedves! Teljesíts! Segíts! Viseld el!

Megtanultam, olvasni a környezetemből. Észrevettem a feszültségeket, és alkalmazkodtam hozzájuk. Megtanultam, láthatatlanná válni.

Sajnos ezt a tudományomat máig sem felejtettem el teljesen.

Amikor kibuknak belőlem az érzéseim, még ma is felvillan valahol mélyen: velem van baj, amikor ilyen vagyok.

Kislányként gyakran hallottam a körülöttem élő felnőttektől, milyen érett vagyok. Milyen kész kis felnőtt ez a gyerek!

Dicséretnek hangzott.

Az is volt.

Csak közben szerep lett belőle.

Ennek az lett az ára, hogy hamar észreveszem a környezetem elvárásait, igényeit, érzéseit. Gondoskodom, megmentek, elintézek, mindent elbírok. Még elhagyni sem kell engem. Megteszem a szívességet én magamnak.

A „jó kislány” nem velem született.

Megtanultam.

Sokat tanultam azóta is. És jó kislányból nem rossz kislánnyá váltam, hanem öntudatos nővé. Tudom, mit akarok, és teszek érte. Merek mérges lenni. Merek csalódott lenni. Merek csalódást okozni. És merek néha teljesen haszontalan lenni.

Nem mindig arra gondolok már, mit várnak tőlem. Sokkal inkább arra: én mit akarok?

Aztán történik valami.

Egy veszteség. Egy örökség. Egy feladat, amit sürgősen rendbe kellene tenni. Valami, ami kibillenti a szépen kialakított egyensúlyomat.

És egyszer csak azon kapom magam, hogy megint sietek. Intézek. Rendezek. Cipelek. Megoldok. Nem kérek segítséget. Nem akarok gondot okozni.

Előkerül a múltból a régi bőröm.

Pontosan rám simul.

Csak már tudom, hogy levehetem.