A zebránál megállított a piros. Reggel zaklatottan indultam el otthonról, pedig semmi különös nem történt. Ugyanolyan napnak indult, mint a többi.

Cipő, kabátka. Melyik ruhám illik hozzá? Színben passzoljon, az időjárásnak is megfeleljen. Jó lesz ez.
Aztán az utcán, menet közben már zavart a szoknyám hossza. Talán kissé kurta. Illendő ez még? Vannak kimondatlan szabályok, elvárások, amelyek szerint bizonyos kor fölött egy nőnek már nem illik ilyet viselnie.

A zebránál álldogálva ezen töprengtem, amikor feltűnt egy fekete macska. A másik lámpa zöldre váltott, ő pedig fürgén elindult és átszaladt az úton. Alig jártak emberek arra, a cica egyedül haladt át szabályosan a zöldön.

Néztem utána.
Honnan tudta, hogy mehet? Van a macskáknak színlátásuk? Vagy csak figyelte a ritmust, az autók mozgását, a város lüktetését?
A túloldalon aztán szépen megállt, és várta a következő lámpát.

Közben én is továbbindultam, és lassan elfeledkeztem róla. Hivatalos ügyeket intéztem, de teljesen elvesztem a szabályrengetegben. Egyik ablak a másik után, újabb papírok, újabb kitöltendő sorok, majd a végső mondat: postán küldjem be, mert csak úgy fogadják el.

Estére elfáradtam. Csak bámultam a social médiát, amikor rám írt egy nagyon régi munkatársam. Hogy jaj, de régen beszéltünk, adjam már meg a telefonszámomat. Megírtam neki, aztán vártam, hogy felhívjon. Nem hívott.

Később furcsa üzenetek érkeztek, idegen kérések, és lassan megértettem: nem ő írt nekem. Valaki csak az arcát viselte.

És akkor újra eszembe jutott a fekete macska.
Valahogy jobban eligazodott ebben a világban, mint én.