Fodrászüzlet, ahol mindig élénk a csevegés, jó a hangulat.

Ma éppen arra kaptam fel a fejem, hogy az ebédről folyik terefere. Honnan kellene rendelni, mit is kellene választani, kinek mi a fogára való. Jól esett hallgatni!

Valaki felolvasta a netről, hol mi a menü, mik a lehetőségek. A többiek pedig vidáman egyeztettek, mérlegeltek, listázták az étvágyukat.

Hetek óta az alacsony vércukorszintem határozza meg az életem. Úgy egyek, hogy ne zuhanjon meg. Azt egyek, ami hasznomra válik ebben. Sőt, ha lehet, ez a spéci táplálkozás a súlyomat se emelje az egekbe.

Hazafelé aztán tettem egy kanyart, és egy kifőzdében megvettem az ebédem. Azt, ami most nincs a listámon.

Nem mérlegeltem. Nem számoltam. Megkívántam.

Közben a dán életérzés jut eszembe. A hygge. Olyan a kanalamban a falat, mintha nem lenne a világon ennél jobb étel.

Pedig van. Biztosan van egészségesebb, rostosabb, fehérjedúsabb, lassabban felszívódó. Olyan, amelyikre elégedetten bólintana a dietetikus, a vércukormérő, talán még a mérleg is.

De egyik sincs most a tányéromon.

A C menü van.

És én, aki hetek óta úgy nézek az ételre, mint valami gyógyszerre — ebből ennyit, abból annyit, ezt ezzel, azt semmiképpen amazzal — egyszer csak ebédelek.

Csak úgy.

Nem kezelem magam. Nem szabályozok. Nem előzök meg semmit. Eszem, mert éhes vagyok, és mert ízlik.

Talán ez is hygge.

Nem a gyertya, nem a puha takaró, nem a fahéjas sütemény egy skandináv fényképen.

Hanem a C menü egy hétköznapi asztalon.

És az a néhány kanálnyi idő, amíg nem akarok jól csinálni semmit.

Csak jól lenni.