Ma meg akartam nézni A szolgálólány meséjét. Nem sikerült. Miért nem? Miért zaklat fel annyira, hogy kikapcsoltam és próbáltam nem is gondolni rá?

Mostanában egyre gyakrabban akad meg rajta a fülem, mennyi mindenben találjuk hibásnak a nőt.
A szőke nő butasága a viccekben.
Ha nem szül a nő.
Ha szül a nő.
Ha otthon marad a gyerekei miatt.
Ha nem marad otthon a gyerekei miatt.
Ha sminkeli magát.
Ha nem sminkeli magát.
Ha vékony.
Ha nem vékony.

Túlreagálom? Kortárs férfi, hatalmas pocakkal, izzadtan, és kissé már felöntve a garatra, társaságban kritizálja a párja testét. Senki nem szól rá, hozzá, bele. A nő pedig megsemmisül a baráti közösségben.

Túlreagálom? Abortusz, egy visszatérő társadalmi téma. Négyszer szültem. Viseltem ennek a társadalmi következményét, nem építettem karriert. Kínos emlékem annak az egy hétnek a története, amikor abortuszra kellett mennem. Az akkor már ismert genetikai problémám miatt, az éveim száma miatt szükséges volt. Mégis végigjárattak velem egy kínos kört, hogy a megfelelő papírokat megszerezzem. Sok ajtón bekopogtam, sok beszélgetést végighallgattam, mire az akkor már élettelen magzattal a hasamban az orvos keze alá kerültem. Kitörölhetetlen emlék. Mint az is, hogy utána buszra ültem, és hazautaztam egyedül. Mert mind ez kizárólag a nő dolga. És valami, amiért még szégyenkeznie is neki kell.

Túlreagálom? Itt ülök a monitor előtt, és nem tudok végignézni egy filmet.

Miért érzem úgy, hogy ami más nők testéről szól, ahhoz nekem is közöm van?