Meleg tavaszi nap.
Szombat délután.

Állunk a megállóban.
Süt ránk a nap, a bolondos szél belekap a hajunkba,
mintha csak játszana velünk,
mint aki ráér.

A troli hirtelen kanyarodik elénk –
mi meg csak bámulunk a jó időben,
kicsit kint hagyva magunkat a világban.

Egy nagymama kézen fog két kis unokát,
sietve fellépnek.
És abban a pillanatban
a szél leemeli a kisebb fejéről a sapkát.

A sapi elindul.
Ugrándozva, kacskaringózva az úttesten,
mintha focizna vele a tavasz.

A kisfiú sírni kezd.
A nagyi csitítja,
mi pedig némán nézzük őket,
valami furcsa, tehetetlen együttérzéssel.

Akkor a vezető kihajol.

– A gyereké a sapka? Azért sír?

Nem vár választ.
Már mozdul is.
Kilép a járműből,
és fut a szél után.

A forgalom megáll.
Az idős férfi hajol, újra és újra,
míg végül utoléri
az engedetlen fejfedőt.

Mi nézzük.
És egyszer csak
csend lesz bennünk.

Visszatér.
Mosolyogva a fiú fejére húzza a sapkát,
mintha ez volna a világ
legtermészetesebb dolga.

A gyerek már nem sír.
A nagymama hálálkodik.

Mi pedig…
nem sietünk többé.

Mert abban a pillanatban
valami helyére került.

Egy sapka visszatalált,
és vele együtt
egy kicsi darab világ is
megnyugodott bennünk.