Naponta találkozom olyan emberekkel, akik az egyenes utat választják. Nem a könnyebbet, nem a kényelmesebbet. Nagy az ellenszél, mégis mennek tovább. A pálya széléről figyelem őket, és erőt kívánok nekik. Mert egyre gyakrabban azt hallom magam körül: maradj csendben, ne kérdezz, ne bolygasd, jobb nem tudni.

Én másként nőttem fel. Vagy talán éppen ezért gondolkodom másként.

Sokszor tapasztaltam, hogy a dolgok nem azok voltak, aminek mutatták magukat. Kimondatlan mondatok, féligazságok, gondosan eltakart történetek szőttek hálót emberek és kapcsolatok köré. Azt hittem, a hallgatás megvéd. Később megértettem, hogy többnyire csak összezavar.

A nem tudás különös természetű. A valóságnál gyakran sötétebb árnyakat fest. Amikor nem látunk tisztán, képzeletünk tölti ki az üres helyeket. A hiányzó mozaikdarabokból történeteket rakunk össze, és ezek a történetek ritkán kegyesek.

A saját életemben is megtapasztaltam ezt. Egy elhallgatott mondat, egy félrefordított tekintet, egy meg nem válaszolt kérdés néha nagyobb sebet ejt, mint maga az igazság. A bizonytalanság felnagyítja a hibákat, a félelmek pedig könnyen titkokat képzelnek oda is, ahol nincsenek.

Talán ezért figyelem érdeklődéssel azokat a nőket, akik ma a közéletben vállalják az egyenes beszéd kockázatát. Nem azért, mert tévedhetetlenek. Hanem mert kiállnak a fényre. Megmutatják magukat, vállalják a kérdéseket, a kritikát, az ellenszelet.

Nőként tudom, ennek ára van. Egy határozott nő könnyen lesz kellemetlen, egy szókimondó túl hangos, egy kitartó túl sok. Mégis jó látni, hogy egyre többen vállalják ezt az utat.

Mert végül nem a tökéletességben bízom. Hanem az egyenességben.

Abban, hogy az igazság, még ha fáj is, kisebb rombolást végez, mint a hallgatás. Hogy a valóság jobb útitárs, mint a sejtések. És hogy a bizalom nem ott születik, ahol mindent szépre takarnak, hanem ott, ahol van bátorság felemelni a takarót.