Meleg tavaszi nap.
Szombat délután.
Állunk a megállóban.
Süt ránk a nap, a bolondos szél belekap a hajunkba,
mintha csak játszana velünk,
mint aki ráér.
A troli hirtelen kanyarodik elénk –
mi meg csak bámulunk a jó időben,
kicsit kint hagyva magunkat a világban.
Egy nagymama kézen fog két kis unokát,
sietve fellépnek.
És abban a pillanatban
a szél leemeli a kisebb fejéről a sapkát.
A sapi elindul.
Ugrándozva, kacskaringózva az úttesten,
mintha focizna vele a tavasz.
A kisfiú sírni kezd.
A nagyi csitítja,
mi pedig némán nézzük őket,
valami furcsa, tehetetlen együttérzéssel.
Akkor a vezető kihajol.
– A gyereké a sapka? Azért sír?
Nem vár választ.
Már mozdul is.
Kilép a járműből,
és fut a szél után.
A forgalom megáll.
Az idős férfi hajol, újra és újra,
míg végül utoléri
az engedetlen fejfedőt.
Mi nézzük.
És egyszer csak
csend lesz bennünk.
Visszatér.
Mosolyogva a fiú fejére húzza a sapkát,
mintha ez volna a világ
legtermészetesebb dolga.
A gyerek már nem sír.
A nagymama hálálkodik.
Mi pedig…
nem sietünk többé.
Mert abban a pillanatban
valami helyére került.
Egy sapka visszatalált,
és vele együtt
egy kicsi darab világ is
megnyugodott bennünk.