Sötétség volt. Mélysötét. Sűrű, ragadós éj, amely beitta magát a bőr alá is. A levegő alig-alig ereszkedett a tüdőbe, mintha gyanakodna: vajon érdemes-e még életet táplálni? A mozdulatok nehézkesek voltak, mint vízbe vetett ólomdarabok. Már régóta nem járt erre fény, sem külső, sem belső. Megült a dolgokon, az arcokon, a gondolatokon. Letakarta a tekinteteket, súlyosabbá tette a létet, mint valaha.
Aztán valaki, valahol – talán csak véletlenül – meglökte a másikat. Mint egy mély tónál hajított kavics nyomán, elindultak a gyűrűk:
– Na, mit lökdösődik? Menjen innen a fenébe! – kiáltotta, és dühösen lesújtott.
Tenyerének csattanása egy hátba fúródott. A másik megingott, ráesett egy sovány testre.
– Mi baja van velem? Azt sem tudja, ki vagyok, és máris támad? – Ő sem maradt adós: ökle előrelendült, és puha gyomorszájba fúródott. Az ütés megrogyasztott egy testet, de a hangja dacos maradt:
– Én nem bántottam senkit! Maguk csak vádaskodnak, bizonyíték nélkül!
Egyensúlyát keresve dobbantott – ezúttal egy lábra taposva. A fájdalom sikoltásokat szült.
– Mit csinálnak?! Letaposták a lábam! Milyen módszerek ezek?
– Más idők járnak már, hogy csak úgy félrelökjenek!
– Keressenek maguknak másik helyet, ha nem jó itt!
A panaszból hamar harag lett. A haragból düh, a dühből káosz. A sötét közeg megbillent, mintha az egész tér hullámzott volna. Testek csapkodtak, vakon keresve ellenséget vagy menekülést. Többen elestek, mások négykézláb igyekeztek felkelni,
de láb lépett a kézre, ököl csapódott arcba, térd gyomorba.
– Vigyázzon már! A kezemre lépett!
– Maga kotorászik rossz helyen, csaló!
– Csak a saját lábamra akarok állni, semmi több!
És a hangok egyre erősebbek lettek. A sötétségben feloldódott az arc, a név, a múlt.
Csak a düh maradt.
– Hazaáruló!
– Gyökér!
– Maffiózó szemetek!
– Takarodjatok!
– Állj meg végre, ember!
– Majd én eldöntöm, mit csinálok!
– Állj a magad lábára, ne az enyémre!
– Menjetek innen!
– Megyek, de nem gyalog!
Az őrjöngés közben néhányan csendben maradtak. Fejüket kapkodták a csattogó végtagok elől, de ha szóra nyitották volna a szájukat, már belehasított egy újabb trágár szó.
Nem volt hova menni, csak mélyebbre. Maradtak némák. Lélegezni is alig lehetett. A sötétség besűrűsödött. Olyan volt, mintha önmagát emésztené, hogy még sötétebb legyen.
És akkor, kicsapódott az ajtó. Mint kard vágta repedés a valóság szövetén, betört a fény. Nem halk, simogató pirkadat volt ez, hanem éles, kíméletlen hajnal, ami nem kérdezett, csak megmutatta magát.
A bent rekedtek hunyorogtak. Szájuk hangtalanul tátogott, szemük még nem értette, amit látott. A fény lassan bontotta fel a homályt. Az ajtó közelében állók előreléptek. Nem rohantak, csak tapogattak. Néhányan visszanyúltak, segítő kezet nyújtva a többiek felé.
A zaj elhalt. A hangok kisimultak. A pupillák kitágultak. A tömeg elindult. Nem hősként, nem vezényszóra.
Csak úgy. A világosság felé.